Lemez

Joe Bonamassa: Blues of Desperation

  • Soós Tamás
  • 2016. május 21.

Zene

Kétségtelen: ma Joe Bonamassa játssza a legkönnyebben fogyasztható blueszenét. Ez a műfaj Amerikán kívül rétegzene, ő viszont a tömegeket és a puristákat is meg tudja szólítani azzal a kifinomult, puha eleganciával, amely 50 évvel ezelőtt még ciki lett volna a bluesban, az elmúlt 15-ben viszont a slágerlisták élére reptette. Ha Keith Richardsék azzal csináltak forradalmat, hogy úgy játszották a rockot, mint a dühös, fekete blueszenészek, akkor Bonamassa azért szerethető, mert úgy pengeti a bluest, mint egy ínyenc, fehér rockgitáros.

Hogy a csúcsra érjen, ahhoz persze munkamániája is kellett, melynek köszönhetően 16 év alatt 12 szóló- és 15 koncertlemezt adott ki. A csoda az, hogy a tempó csak az utóbbi időben ment a minőség rovására, a Blues of Desperation viszont újra csúcsformában mutatja Bonamassát, aki a Different Shades of Blue után most is mellőzte a műfajban szinte kötelező feldolgozásokat, és a saját meg persze fél tucat nashville-i dalszerző kútfőjéből merített. A legokosabb ötlet viszont állandó produceréé, Kevin Shirleyé volt, aki nemcsak azt javasolta, hogy egyszerre két dobos játsszon a lemezen, hanem hogy a fúvósokkal és vokálokkal túlpakolt Different… után, amely kisikálta a dögöt Bonamassa zenéjéből, ásson vissza blues-rockja gyökeréig. Újdonságot így nem, csak Led Zep- és Mountain-hatásokat villantó, szexi riffeléseket kapunk, amelyeket ezúttal tökéletes arányban központoznak az ábrándos lírák, a hagyomány­­őrző bluesok és egy pazar gospelszám. A Blues of Desperation közel tökéletes lemez. Bonamassa egyik legjobbja.

Mascot Label Group, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.