Lemez

Joe Bonamassa: Blues of Desperation

  • Soós Tamás
  • 2016. május 21.

Zene

Kétségtelen: ma Joe Bonamassa játssza a legkönnyebben fogyasztható blueszenét. Ez a műfaj Amerikán kívül rétegzene, ő viszont a tömegeket és a puristákat is meg tudja szólítani azzal a kifinomult, puha eleganciával, amely 50 évvel ezelőtt még ciki lett volna a bluesban, az elmúlt 15-ben viszont a slágerlisták élére reptette. Ha Keith Richardsék azzal csináltak forradalmat, hogy úgy játszották a rockot, mint a dühös, fekete blueszenészek, akkor Bonamassa azért szerethető, mert úgy pengeti a bluest, mint egy ínyenc, fehér rockgitáros.

Hogy a csúcsra érjen, ahhoz persze munkamániája is kellett, melynek köszönhetően 16 év alatt 12 szóló- és 15 koncertlemezt adott ki. A csoda az, hogy a tempó csak az utóbbi időben ment a minőség rovására, a Blues of Desperation viszont újra csúcsformában mutatja Bonamassát, aki a Different Shades of Blue után most is mellőzte a műfajban szinte kötelező feldolgozásokat, és a saját meg persze fél tucat nashville-i dalszerző kútfőjéből merített. A legokosabb ötlet viszont állandó produceréé, Kevin Shirleyé volt, aki nemcsak azt javasolta, hogy egyszerre két dobos játsszon a lemezen, hanem hogy a fúvósokkal és vokálokkal túlpakolt Different… után, amely kisikálta a dögöt Bonamassa zenéjéből, ásson vissza blues-rockja gyökeréig. Újdonságot így nem, csak Led Zep- és Mountain-hatásokat villantó, szexi riffeléseket kapunk, amelyeket ezúttal tökéletes arányban központoznak az ábrándos lírák, a hagyomány­­őrző bluesok és egy pazar gospelszám. A Blues of Desperation közel tökéletes lemez. Bonamassa egyik legjobbja.

Mascot Label Group, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Már több mint 240 iskolában van bombariadó országszerte

  • narancs.hu

Budapesten és vidéken is több iskola kapott fenyegető emailt csütörtök reggel. A rendőrség átvizsgálja az érintett iskolákat, az oktatás folytatásáról, illetve a tanulók hazaküldéséről az intézmények saját hatáskörben döntenek.

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.