Kétségtelen: ma Joe Bonamassa játssza a legkönnyebben fogyasztható blueszenét. Ez a műfaj Amerikán kívül rétegzene, ő viszont a tömegeket és a puristákat is meg tudja szólítani azzal a kifinomult, puha eleganciával, amely 50 évvel ezelőtt még ciki lett volna a bluesban, az elmúlt 15-ben viszont a slágerlisták élére reptette. Ha Keith Richardsék azzal csináltak forradalmat, hogy úgy játszották a rockot, mint a dühös, fekete blueszenészek, akkor Bonamassa azért szerethető, mert úgy pengeti a bluest, mint egy ínyenc, fehér rockgitáros.
Hogy a csúcsra érjen, ahhoz persze munkamániája is kellett, melynek köszönhetően 16 év alatt 12 szóló- és 15 koncertlemezt adott ki. A csoda az, hogy a tempó csak az utóbbi időben ment a minőség rovására, a Blues of Desperation viszont újra csúcsformában mutatja Bonamassát, aki a Different Shades of Blue után most is mellőzte a műfajban szinte kötelező feldolgozásokat, és a saját meg persze fél tucat nashville-i dalszerző kútfőjéből merített. A legokosabb ötlet viszont állandó produceréé, Kevin Shirleyé volt, aki nemcsak azt javasolta, hogy egyszerre két dobos játsszon a lemezen, hanem hogy a fúvósokkal és vokálokkal túlpakolt Different… után, amely kisikálta a dögöt Bonamassa zenéjéből, ásson vissza blues-rockja gyökeréig. Újdonságot így nem, csak Led Zep- és Mountain-hatásokat villantó, szexi riffeléseket kapunk, amelyeket ezúttal tökéletes arányban központoznak az ábrándos lírák, a hagyományőrző bluesok és egy pazar gospelszám. A Blues of Desperation közel tökéletes lemez. Bonamassa egyik legjobbja.
Mascot Label Group, 2016
