Koncert

Bátorságpróba

Három dzsesszkvartett a BTF-en

  • Zipernovszky Kornél
  • 2016.05.21 12:04

Zene

A dzsessz azért tűnik néha megfoghatatlannak, mert a legjobbjai újra és újra kitolják a határait. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon ezt három világhírű zenekar is bizonyította.

A legendás Wayne Shorter meghatározó jelentőségű kvartettjével Without a net címmel adta ki legutóbbi koncertfelvételeit. Amikor egy-egy szám elindul a koncertjeiken, lebegni kezdenek, mintha súlytalanok lennének. Nincs biztonsági háló, mint a légtornászoknál, de úgy képzelem, hogy ők inkább úgy ütődnek egymásnak, kapaszkodnak össze és válnak szét, mint akik az űrállomáson vannak, még kötél sincs, amin himbálóznának: szabadon mozognak (Zero Gravity című számukkal kezdték koncertjüket hat éve ugyanitt). Hiába volt a tavasz legjobban várt dzsesszeseménye, amelyre szétkapkodták a jegyeket, mintha egy kicsit megfagyott volna a levegő a Müpában az elvontságnak ezen a szintjén.

Azt gyanítom, hogy aki ezzel a már több mint 15 éve egyre szorosabban egymáshoz kapcsolódó szentnégyességgel (Danilo Perez, zongora, John Patitucci, bőgő, Brian Blade, dob) most találkozott először, és csak a Weather Report, Miles Davis és régi Blue Note-lemezek bűvöletét akarta felidézni, akár csalódhatott is. Shortert már témáinak időtállósága is a legnagyobbak közé emelné, és ő nem panaszkodik, hogy mindig a régi slágereit kérik: 82 évesen is főleg azokat szaxofonozza. Téma és variációk viszonyát eközben zenetörténeti jelentőséggel tudta kvartettjével újradefiniálni. Karaktere, dadogós, habókos beszéde ott van minden megszólalásában – csakhogy elgondolkozásai, bizonytalankodásai, ufós asszociációi nem a tudás kereséséről szólnak, hanem a meglelt tudás minél pontosabb kifejezéséről. A Shorter kvartett túl körülményes annak, aki leragadt a téma-impró-téma felfogásánál, mert mire megszólal a téma, például a Joy Ryder, addigra minden lehetséges módon körülszaglászták, elkezdték, kifordították, abbahagyták és újrakezdték. Nincs egy-az-egyben téma, csak töredék, 2016-ot írunk. De az LP-oldal hosszúságú számokkal Shorterék a koncerten megmutatták, totális zene, organikus folyamat, kozmikus magasságba szárnyaló improvizáció azért van.

Ha a kockázatvállalást abban mérjük, hogy ki mer egy vadonat­új repertoárral, híres, de ki nem próbált társakkal kiállni a nyilvánosság elé, akkor a három tárgyalt tavaszi fesztiválos dzsesszkoncert zenekarvezetői közül Andreas Schärer volt a legbátrabb, és ő aratta a legzajosabb sikert – igaz, „csak” egy dzsessz­klubban, az Opusban. Tekintettel a komfortzónájától lévő nagy távolságra, Out of Land címmel látta el Magyarországon debütált produkcióját. Egy alig negyven­éves svájci énekes-zeneszerzőről van szó, aki úgy énekel, ahogy Federer teniszezik: mindent tud a játékról, mindig elegáns és káprázatosan eredeti. Többször szerepelt Bobby McFerrinnel, tavaly a német, előtte a svájci dzsesszdíjat vitte haza. A BMC Records már adott ki vele fantasztikus kortárs dzsesszt. Most jutalomjátékra hívták. Választott társai: a német csodazongorista, Michael Wollny és két francia: Emile Parisien szopránszaxofonos és Vincent Peirani tangóharmonikás. Na, ilyen hangszer-összeállítás nincs, és nem véletlenül – gondoltam. De a hangszerek és az egymásnak új muzsikusok harmonikus illeszkedése minden várakozásomat halomra döntötte. Wollny a felderítő, Parisien a tüzérség, Peirani pedig az összekötő, mindig mindenki tudta, mi a dolga. Tökéletesen kiegészítette egymást a két akkordhangszer. A szinte csak szöveg nélkül, hangszerszerűen éneklő Schärer pedig egy egész csapattal ér fel, a basszustól a kontratenor (háromvonalas Asz) magasságig mindenhol meggyőző. Volt latin és Piazzolla-hangulat, Eric Dolphy-tónus, Monk-parafrázis, amin hangosan nevettem, mediterrán ritmusorgia, falsetto és játék a hangszerek keretén. A kreatív, friss és játékos, a dadát is megfelelő komolysággal előadó kompozíciók hallatán a közönség elolvadt a gyönyörűségtől. Európa fiatal éljátékosai valami olyan ízletes kotyvalékot főztek ki, aminek – ha a lemezszerződéseik is engedik – nagy jövőt jósolok.

Robert Glasper leginkább abban bátor, hogy semmilyen elvárásnak nem hódol be sem a rajongók, sem a kritikusok oldaláról. A Nemzeti Hangversenyterembe ő nem a filozofikus invenciót, hanem a groove-ok és az ölelkező harmóniák szépséges és szórakoztató, hömpölygő folyamát hozta magával. És a lazaságot, amivel az induló esztámra a zongoraszékét nyikorgatva száll be. Tele volt a terem fiatalokkal, ami azért itt nem tipikus dzsesszkoncerten. Azt hiszem, Glasper akkor vállalt leginkább kockázatot, amikor már Grammy-díjas fenoménként, a Blue Note lemeztársaság üdvöskéjeként otthon hagyta a hírnevet meghozó, R&B- és hiphopalapon működő kvartettjét, és csinált egy akusztikus, instrumentális dzsessztriólemezt a régi zenekarával (Covered). Most nem ezzel, mindeddig legutóbbi albumával, hanem a híres, Experiment nevű kvartettjével turnézik, amelyikkel saját ösvényt talált dzsessz és hiphop között. De ennek a zenekarnak már inkább Experience lehetne a neve, a járt utat nem nagyon hagyják el. Első magyarországi koncertjükön boldogan utazunk velük, Glasper Fenderen, szintin, elektromos zongorán csodálatos, Mark Colenburg függetlenített lábdobjai hihetetlenül izgalmasak. A basszusgitáros Burniss Travis főleg háttérben maradt, viszont túl nagy súly nehezült Casey Benjamin szaxofonosra, na nem a saját hangszerén, azon kiváló, hanem mint majdnem minden téma szólistája – vocoderen. Ez bizony egysíkú volt, főleg annak, akinek fülében cseng a két díjnyertes Black Radio lemez énekes sztárparádéja. Célzott is rá Glasper egyszer, hogy Norah Jones most is itt van, csak még nem jött elő… A tánczenének sem utolsó, dzsessznek is izgalmas „kísérlet” spontán, keresetlen jellege kárpótolt a nekem néha túlnyújtott, monoton zenei szakaszokért.

Wayne Shorter Quartet, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 11.; Out of Land, BMC, Opus Jazz Club, április 9.; Robert Glasper Experiment, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 16.

Neked ajánljuk