A Joey DeFrancesco Trió koncertjét a Budapest Jazz Clubban úgy is jellemezhetném, hogy a Sentimental Journey-től a Szomorú vasárnapig tartott. Igazat mondanék, mégsem volnék igazságos. Ugyanis ennél viháncolósabb, a zenekaron belül állandó ugratásba és önfeledten nyargaló futamokba torkolló zenét mifelénk nagyon ritkán hallani. Az, hogy a második aznapi koncert pont egy-egy többnyire szomorúnak és sötétnek tartott standarddel indult és zárult, félrevezető; a kedélybetegség és az önpusztításra való hajlam messze szaladnak, ha Joey leül a Hammondhoz. Hiszen a gargantüai étvágyú, olasz temperamentumát büszkén viselő DeFrancesco és két társa számára egy ilyen koncert alkalom a folyamatos poénkodásra, ritmikai vagy hangnem-modulációra. A sor végén meg lehet csavarintani a zárást, megfricskázni a koronát, azután a kitartott break után elengedni a dögösebbnél is dögösebb szvinget.
A philadephiai DeFrancesco, aki a koncert végén 46-ik születésnapjára tortát is kapott, a Hammond egyik legelismertebb előadója a mainstream jazzben, Ray Charlestól Miles Davisig és George Bensonig rengeteg sztárral szerepelt már. Orgonálás közben, ami már eleve többfunkciós működés, felemeli az odakészített szordínós trombitát, és eljátszik néhány szépséges variációt rajta. A trombitára köztudottan Davis mellett startolt rá. A vibrátó, amikor viszont énekelni kezd az Around the Worldben, szándékoltan Sinatrát idézi, csakhogy az ízig-vérig eredeti, öniróniára is képes zenében ez senkit nem zavar, éppen ellenkezőleg. DeFrancesco orgonája úgy szól, mint a vízesés, hatalmas flash aláállni, az erejét nem is lehet sokáig bírni. Két állandó partnere közül Jason Brown dobos lelki ikertestvére, ő is lehengerlő virtuóz, mindig a következő fricskán jár az esze. A gitáros Dan Wilson sokkal érdesebb, szálkásabb, amikor melódiát játszik, de szerényen akkordozik, ha azt kell.
BTF, Budapest Jazz Club, április 10.
