Zene

Kezdjük azzal, hogy mindegyik olyan zenekart el kéne zavarni, amelyik avval a dumával jön, hogy "ez életünk legjobb koncertje", főleg, ha velük szemben kábé 50 érdeklődő álldogál, legjobb esetben bólogat. Esetleg lehetne még a nézőknek is azzal reagálniuk, hogy "persze, nekünk is ez életünk legjobbja".

A fentebb címül választott korholást a női ruhába bújt Latabár Kálmán hajtogatja, méghozzá hoszszan-hosszan elnyújtott á hanggal az Egy szoknya, egy nadrág című klasszikus filmvígjátékban, szélhámos széptevőjét, az erősen piknikus alkatú Mihályi Ernőt leckéztetve. A férfiakkal ugyanis csak a baj meg a gond van, pláne akkor, ha basszbariton hangfekvésben énekelnek az operaszínpadon, amint erről ezen a hét végén a világraszóló Bryn Terfel budapesti debütálását végigtapsolva is újfent meggyőződhetünk.

Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.

A brooklyni hardcore-metal zenekar a klasszikus felállással tért vissza, mégsem tudott nagyot dobni az új lemezével.

A fiatal énekesnő, aki tavaly megnyerte a FolkBeats tehetségkutatót, olyan lemezzel állt elő, ami teljes ráfordulást kíván.

"Véleményem szerint egy versenymű zenéje lehet vidám és csillogó, nem kell mindenáron mélységre vagy drámai hatásra törekednie..." - fogalmazott G-dúr zongoraversenyéről szólván Maurice Ravel, aki egy helyütt arról is megemlékezett, hogy "a koncert nyitótémája egy vonaton jutott az eszembe, Oxford és London között félúton".

A nagyszerű énekesnő mintha mindenhol ott lenne: egyszer dzsesszkvartettjével, másszor az elektronikus popzenét játszó Bin-Jippel vagy épp Gyémánt Bálint gitárossal közös duójával tűnik fel a hazai klubokban. Nekünk zöldségturmixokról, verekedésről és Thom Yorke-ról beszélt.

A Budapesti Fesztiválzenekar nagyszerű lemezén található kompozíciók a tánc jegyében állnak.