A kijelentés a San Franciscó-i indietronica duó, a Limousines fellépésén hangzott el, akik - bár a hiperaktív énekes, illetve a dj-vokalista-dobos tényleg megtette a tőle telhetőt - az Internet Killed The Video Star című minislágerükön és a You Can Call Me Al feldolgozásán túl nem nagyon mozgatták meg a népet.
Amely aztán felduzzadt körülbelül kétszáz fősre, amikor színpadra lépett a Sounds - az a zenekar, melyet saját gitárosa nemrég a Narancsnak adott interjújában Svédország legjobb együttesének nevezett. Az elektronikát is sűrűn használó indie rockzenekar négylemezes diszkográfiáját többször is végighallgatva csak halványan ragadt meg bennem egy-egy szám, szóval nem könnyű egyetérteni, még akkor sem, ha a zenekar a színpadon tényleg mindent beleadott. Maya Iversson énekesnő magabiztosan vezényelte le a bulit, és a többiek is pörögtek rendesen, főleg a több különböző hangszert is megszólaltató és a vokálozásba is besegítő Jesper Anderberg. Lemezbemutató koncert lévén viszonylag sok új szám csendült fel, és a közönség ezekre is maximálisan vevő volt, a slágerekre meg főleg: a legerőteljesebb fejrázást aDance With Me, a Hope You're Happy Now, a Song With A Mission, a Queen Of Apology, a Dorchester Hotel és az a 2002-es Living In America generálta, aminek később egyenes ági leszármazottja lett a Rammstein-féle Amerika.
A Sounds keményen végignyomta ezt a jó hangulatú, nyolcvan perces bulit, de továbbra is inkább egy olyan focistára emlékeztetett, aki egyéb hiányosságait lelkesedéssel és küzdeni tudással pótolja. Mint például Daniel Majstorovic.
Dürer-kert, február 16.
