Lemez

Szájhősnő

Lana Del Rey: Born To Die

Zene

Azt gondoltam, hogy az elmúlt fél évet barlangban kellett eltöltenie annak, aki nem hallott még Lana Del Reyről, erre egy tömegkommunikációval és -kultúrával átlagos viszonyt ápoló haveromnak semmit sem mondott a név. Szóval van még min dolgoznia a gépezetnek, mely a Video Games című sláger tavaly nyári megjelentetése óta gőzerővel tolta egyre magasabb szintre az Elizabeth Woolridge Grant néven huszonöt éve született művésznőt - úgyhogy talán nem is volt akkora csoda, hogy rengetegen örültek Del Rey felsülésének a Saturday Night Live-ban, és a most megjelent Born To Die albumnak is bőven kijut az alázásból a különböző sajtóorgánumok részéről. A Narancs nem sorol be közéjük.


Azt már a Video Gamesnél sejteni lehetett, hogy Lana nem feltétlenül a külsőre óhajt hagyatkozni (és nem folytatja a Lady Gaga/Beyoncé/Rihanna típusú seggrázást) - még akkor sem, ha övé a legbámultabb ajakpár Angelina Jolie-é óta. A példaképeinek Elvis Presleyt és Kurt Cobaint tartja (na jó, meg egy kicsit Britney Spearst), önmagát Nancy Sinatra gengszterverziójának titulálja, zenéjét pedig Hollywood sadcore-nak. Teljesen jogosan: a dalok hallatán egyszerre sejlik fel az ember szeme előtt egy Meg Ryan-féle romkom, illetve egy elborult, David Lynch-szerű pszichotrip. A producer a hiphop felől érkező Emile Haynie volt, a segédkomponisták között pedig azért sem meglepő Rick Nowels neve, mert egyrészt ő szerezte a Belinda Carlisle által sikerre vitt, a Video Gamesben konkrét utalást kapó Heaven Is A Place On Eartht, másrészt Del Rey sokszor énekel Carlisle hangfekvésében - de a magasabb tartományokat is ugyanolyan magabiztosan uralja.

A már említett első kislemez és a címadó dal volt eddig a húzósláger, pedig vannak itt még jobb dalok is, például a részben rappelős National Anthem vagy a szintén nagyszerű dallammal bíró Radio, de simán ki lehetne még emelni az old school hiphopütemmel kísért Diet Mountain Dew-t, a francia dumát tartalmazó Carment, a halál gondolatával is kacérkodó Summertime Sadnesst és a gimis időkre visszautaló This Is What Makes Us Girlst. Az itt most ki nem emelt dalok is élvezhetővé teszik az ötvenperces játékidőt, és most már nem vitás, hogy az utóbbi időben eleve nagyon erős csajfronton a vokálakrobata Adele és a fent említett szoftpornóénekesnők mellett felbukkant egy újabb alternatíva. A Born To Die a női énekes-dalszerzők mezőnyében az utóbbi évek legjobb bemutatkozása, melynek, ha ez volt a célja, sikerült megtalálnia a tökéletes összhangot a mainstream és az anti-mainstream között.

Interscope/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.