Lemez

Szájhősnő

Lana Del Rey: Born To Die

Zene

Azt gondoltam, hogy az elmúlt fél évet barlangban kellett eltöltenie annak, aki nem hallott még Lana Del Reyről, erre egy tömegkommunikációval és -kultúrával átlagos viszonyt ápoló haveromnak semmit sem mondott a név. Szóval van még min dolgoznia a gépezetnek, mely a Video Games című sláger tavaly nyári megjelentetése óta gőzerővel tolta egyre magasabb szintre az Elizabeth Woolridge Grant néven huszonöt éve született művésznőt - úgyhogy talán nem is volt akkora csoda, hogy rengetegen örültek Del Rey felsülésének a Saturday Night Live-ban, és a most megjelent Born To Die albumnak is bőven kijut az alázásból a különböző sajtóorgánumok részéről. A Narancs nem sorol be közéjük.


Azt már a Video Gamesnél sejteni lehetett, hogy Lana nem feltétlenül a külsőre óhajt hagyatkozni (és nem folytatja a Lady Gaga/Beyoncé/Rihanna típusú seggrázást) - még akkor sem, ha övé a legbámultabb ajakpár Angelina Jolie-é óta. A példaképeinek Elvis Presleyt és Kurt Cobaint tartja (na jó, meg egy kicsit Britney Spearst), önmagát Nancy Sinatra gengszterverziójának titulálja, zenéjét pedig Hollywood sadcore-nak. Teljesen jogosan: a dalok hallatán egyszerre sejlik fel az ember szeme előtt egy Meg Ryan-féle romkom, illetve egy elborult, David Lynch-szerű pszichotrip. A producer a hiphop felől érkező Emile Haynie volt, a segédkomponisták között pedig azért sem meglepő Rick Nowels neve, mert egyrészt ő szerezte a Belinda Carlisle által sikerre vitt, a Video Gamesben konkrét utalást kapó Heaven Is A Place On Eartht, másrészt Del Rey sokszor énekel Carlisle hangfekvésében - de a magasabb tartományokat is ugyanolyan magabiztosan uralja.

A már említett első kislemez és a címadó dal volt eddig a húzósláger, pedig vannak itt még jobb dalok is, például a részben rappelős National Anthem vagy a szintén nagyszerű dallammal bíró Radio, de simán ki lehetne még emelni az old school hiphopütemmel kísért Diet Mountain Dew-t, a francia dumát tartalmazó Carment, a halál gondolatával is kacérkodó Summertime Sadnesst és a gimis időkre visszautaló This Is What Makes Us Girlst. Az itt most ki nem emelt dalok is élvezhetővé teszik az ötvenperces játékidőt, és most már nem vitás, hogy az utóbbi időben eleve nagyon erős csajfronton a vokálakrobata Adele és a fent említett szoftpornóénekesnők mellett felbukkant egy újabb alternatíva. A Born To Die a női énekes-dalszerzők mezőnyében az utóbbi évek legjobb bemutatkozása, melynek, ha ez volt a célja, sikerült megtalálnia a tökéletes összhangot a mainstream és az anti-mainstream között.

Interscope/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.