Lemez

Szájhősnő

Lana Del Rey: Born To Die

Zene

Azt gondoltam, hogy az elmúlt fél évet barlangban kellett eltöltenie annak, aki nem hallott még Lana Del Reyről, erre egy tömegkommunikációval és -kultúrával átlagos viszonyt ápoló haveromnak semmit sem mondott a név. Szóval van még min dolgoznia a gépezetnek, mely a Video Games című sláger tavaly nyári megjelentetése óta gőzerővel tolta egyre magasabb szintre az Elizabeth Woolridge Grant néven huszonöt éve született művésznőt - úgyhogy talán nem is volt akkora csoda, hogy rengetegen örültek Del Rey felsülésének a Saturday Night Live-ban, és a most megjelent Born To Die albumnak is bőven kijut az alázásból a különböző sajtóorgánumok részéről. A Narancs nem sorol be közéjük.


Azt már a Video Gamesnél sejteni lehetett, hogy Lana nem feltétlenül a külsőre óhajt hagyatkozni (és nem folytatja a Lady Gaga/Beyoncé/Rihanna típusú seggrázást) - még akkor sem, ha övé a legbámultabb ajakpár Angelina Jolie-é óta. A példaképeinek Elvis Presleyt és Kurt Cobaint tartja (na jó, meg egy kicsit Britney Spearst), önmagát Nancy Sinatra gengszterverziójának titulálja, zenéjét pedig Hollywood sadcore-nak. Teljesen jogosan: a dalok hallatán egyszerre sejlik fel az ember szeme előtt egy Meg Ryan-féle romkom, illetve egy elborult, David Lynch-szerű pszichotrip. A producer a hiphop felől érkező Emile Haynie volt, a segédkomponisták között pedig azért sem meglepő Rick Nowels neve, mert egyrészt ő szerezte a Belinda Carlisle által sikerre vitt, a Video Gamesben konkrét utalást kapó Heaven Is A Place On Eartht, másrészt Del Rey sokszor énekel Carlisle hangfekvésében - de a magasabb tartományokat is ugyanolyan magabiztosan uralja.

A már említett első kislemez és a címadó dal volt eddig a húzósláger, pedig vannak itt még jobb dalok is, például a részben rappelős National Anthem vagy a szintén nagyszerű dallammal bíró Radio, de simán ki lehetne még emelni az old school hiphopütemmel kísért Diet Mountain Dew-t, a francia dumát tartalmazó Carment, a halál gondolatával is kacérkodó Summertime Sadnesst és a gimis időkre visszautaló This Is What Makes Us Girlst. Az itt most ki nem emelt dalok is élvezhetővé teszik az ötvenperces játékidőt, és most már nem vitás, hogy az utóbbi időben eleve nagyon erős csajfronton a vokálakrobata Adele és a fent említett szoftpornóénekesnők mellett felbukkant egy újabb alternatíva. A Born To Die a női énekes-dalszerzők mezőnyében az utóbbi évek legjobb bemutatkozása, melynek, ha ez volt a célja, sikerült megtalálnia a tökéletes összhangot a mainstream és az anti-mainstream között.

Interscope/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.

A választókban bízva

Párttámogatás nélkül, főleg a saját korábbi teljesítményükre alapozva indulnak újra a budapesti ellenzéki országgyűlési képviselők az egyéni választókerületükben. Vannak állítólag rejtélyes üzenetszerűségek, biztató mérések és határozott támogatási ígéretek is.