Lemez

Szájhősnő

Lana Del Rey: Born To Die

Zene

Azt gondoltam, hogy az elmúlt fél évet barlangban kellett eltöltenie annak, aki nem hallott még Lana Del Reyről, erre egy tömegkommunikációval és -kultúrával átlagos viszonyt ápoló haveromnak semmit sem mondott a név. Szóval van még min dolgoznia a gépezetnek, mely a Video Games című sláger tavaly nyári megjelentetése óta gőzerővel tolta egyre magasabb szintre az Elizabeth Woolridge Grant néven huszonöt éve született művésznőt - úgyhogy talán nem is volt akkora csoda, hogy rengetegen örültek Del Rey felsülésének a Saturday Night Live-ban, és a most megjelent Born To Die albumnak is bőven kijut az alázásból a különböző sajtóorgánumok részéről. A Narancs nem sorol be közéjük.


Azt már a Video Gamesnél sejteni lehetett, hogy Lana nem feltétlenül a külsőre óhajt hagyatkozni (és nem folytatja a Lady Gaga/Beyoncé/Rihanna típusú seggrázást) - még akkor sem, ha övé a legbámultabb ajakpár Angelina Jolie-é óta. A példaképeinek Elvis Presleyt és Kurt Cobaint tartja (na jó, meg egy kicsit Britney Spearst), önmagát Nancy Sinatra gengszterverziójának titulálja, zenéjét pedig Hollywood sadcore-nak. Teljesen jogosan: a dalok hallatán egyszerre sejlik fel az ember szeme előtt egy Meg Ryan-féle romkom, illetve egy elborult, David Lynch-szerű pszichotrip. A producer a hiphop felől érkező Emile Haynie volt, a segédkomponisták között pedig azért sem meglepő Rick Nowels neve, mert egyrészt ő szerezte a Belinda Carlisle által sikerre vitt, a Video Gamesben konkrét utalást kapó Heaven Is A Place On Eartht, másrészt Del Rey sokszor énekel Carlisle hangfekvésében - de a magasabb tartományokat is ugyanolyan magabiztosan uralja.

A már említett első kislemez és a címadó dal volt eddig a húzósláger, pedig vannak itt még jobb dalok is, például a részben rappelős National Anthem vagy a szintén nagyszerű dallammal bíró Radio, de simán ki lehetne még emelni az old school hiphopütemmel kísért Diet Mountain Dew-t, a francia dumát tartalmazó Carment, a halál gondolatával is kacérkodó Summertime Sadnesst és a gimis időkre visszautaló This Is What Makes Us Girlst. Az itt most ki nem emelt dalok is élvezhetővé teszik az ötvenperces játékidőt, és most már nem vitás, hogy az utóbbi időben eleve nagyon erős csajfronton a vokálakrobata Adele és a fent említett szoftpornóénekesnők mellett felbukkant egy újabb alternatíva. A Born To Die a női énekes-dalszerzők mezőnyében az utóbbi évek legjobb bemutatkozása, melynek, ha ez volt a célja, sikerült megtalálnia a tökéletes összhangot a mainstream és az anti-mainstream között.

Interscope/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.