Lemez

Szájhősnő

Lana Del Rey: Born To Die

Zene

Azt gondoltam, hogy az elmúlt fél évet barlangban kellett eltöltenie annak, aki nem hallott még Lana Del Reyről, erre egy tömegkommunikációval és -kultúrával átlagos viszonyt ápoló haveromnak semmit sem mondott a név. Szóval van még min dolgoznia a gépezetnek, mely a Video Games című sláger tavaly nyári megjelentetése óta gőzerővel tolta egyre magasabb szintre az Elizabeth Woolridge Grant néven huszonöt éve született művésznőt - úgyhogy talán nem is volt akkora csoda, hogy rengetegen örültek Del Rey felsülésének a Saturday Night Live-ban, és a most megjelent Born To Die albumnak is bőven kijut az alázásból a különböző sajtóorgánumok részéről. A Narancs nem sorol be közéjük.


Azt már a Video Gamesnél sejteni lehetett, hogy Lana nem feltétlenül a külsőre óhajt hagyatkozni (és nem folytatja a Lady Gaga/Beyoncé/Rihanna típusú seggrázást) - még akkor sem, ha övé a legbámultabb ajakpár Angelina Jolie-é óta. A példaképeinek Elvis Presleyt és Kurt Cobaint tartja (na jó, meg egy kicsit Britney Spearst), önmagát Nancy Sinatra gengszterverziójának titulálja, zenéjét pedig Hollywood sadcore-nak. Teljesen jogosan: a dalok hallatán egyszerre sejlik fel az ember szeme előtt egy Meg Ryan-féle romkom, illetve egy elborult, David Lynch-szerű pszichotrip. A producer a hiphop felől érkező Emile Haynie volt, a segédkomponisták között pedig azért sem meglepő Rick Nowels neve, mert egyrészt ő szerezte a Belinda Carlisle által sikerre vitt, a Video Gamesben konkrét utalást kapó Heaven Is A Place On Eartht, másrészt Del Rey sokszor énekel Carlisle hangfekvésében - de a magasabb tartományokat is ugyanolyan magabiztosan uralja.

A már említett első kislemez és a címadó dal volt eddig a húzósláger, pedig vannak itt még jobb dalok is, például a részben rappelős National Anthem vagy a szintén nagyszerű dallammal bíró Radio, de simán ki lehetne még emelni az old school hiphopütemmel kísért Diet Mountain Dew-t, a francia dumát tartalmazó Carment, a halál gondolatával is kacérkodó Summertime Sadnesst és a gimis időkre visszautaló This Is What Makes Us Girlst. Az itt most ki nem emelt dalok is élvezhetővé teszik az ötvenperces játékidőt, és most már nem vitás, hogy az utóbbi időben eleve nagyon erős csajfronton a vokálakrobata Adele és a fent említett szoftpornóénekesnők mellett felbukkant egy újabb alternatíva. A Born To Die a női énekes-dalszerzők mezőnyében az utóbbi évek legjobb bemutatkozása, melynek, ha ez volt a célja, sikerült megtalálnia a tökéletes összhangot a mainstream és az anti-mainstream között.

Interscope/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.