Lemez

Ránctalanul

Van Halen: A Different Kind of Truth

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. február 28.

Zene


Hosszasan lehetne most méltatni Eddie Van Halen űrbéli zajokra, szokatlan, de emlékezetes riffekre és követhetetlen sebességgel eltekert szólókra épülő játékát, amelyre oly sok gitárhős húzta fel teljes életművét a nyolcvanas években. Okkal dicsérhetnénk a (már csak ex)basszusgitáros Michael Anthony emblematikus és kristálytiszta vokáljait, illetve az Alex Van Halennel közös ritmusszekcióját, ahogy az örök második Sammy Hagarra és az ő bámulatos énekhangjára íródott kulturált rocklemezek is megérdemelnének egy külön bekezdést. Talán még azt is leírhatnánk, hogy a Van Halen Az Esszenciális Amerikai Rockzenekar. Majd' hatvanmillió eladott lemez! M&M's cukorkák! Ám talán ezeknél is sokkal fontosabb, hogy a Van Halen volt az a zenekar, ami visszahozta (és rögvest négyzetre is emelte) az önfeledt, hedonista Bulit a hetvenes évek második felére kockázatkerülővé, öregessé és bizony kicsit unalmassá vált rockzenébe, valamint sikerrel ágyazott meg a nyolcvanas évek hosszúra nyúlt afterpartyjának.

Ebben pedig rendkívüli szerepe volt a hosszú-hosszú kihagyás után 2007-ben az anyazenekarába visszatérő David Lee Rothnak (képünkön), aki énekhangbeli hiányosságait merész spárgákkal és még merészebb szőrzettel pótolta, valamint páratlan módon egyesített magában két klasszikus színpadi figurát: a mikrofonállvánnyal akrobatikázó rockistent és a Las Vegas-i entertainert. A másfél évtizednyi szünet utáni visszatérés, az A Different Kind of Truth pedig naná, hogy nagyobbára az első három nagylemez gátlástalan, szórakoztató és határtalanul slágeres macsó party-rockját, illetve proto-glam metálját reprodukálja (ehhez azt sem árt tudni, hogy néhány szám alapja már a hetvenes évek óta megvan), inkább több, mint kevesebb sikerrel. Hál' istennek szó nincs "jó kis blues és rockzene" típusú öregfiúk-örömzenélésről (talán a kicsit szerencsétlenül nyitószámnak választott Tattoo illeszthető ebbe a kategóriába), több dal egyenesen heavy metalos tempójú és keménységű; például a China Townt akár a Judas Priest is játszhatta volna 80-ban, és igen, ez dicséret.

Bár már az utánzóinak utánzóival is tele van a padlás, az elmúlt évtizedben számtalan egészségi, magánéleti és lelki problémával küzdő, a friss fotók alapján viszont remek formát mutató Eddie Van Halen gitárjátéka/hangzása továbbra is azonnal felismerhető, és tényleg nem csak a hangszerbolti eladók számára lehet izgalmas. Diamond Dave jellegzetes, kurjantásokkal díszített énekbeszéde pedig imponálóan szuggesztív és magabiztos, ráadásul tud igazán nagyot énekelni is, ha kell, például a szép komótosan igazi időtlen rockhimnusszá növő You And Your Bluesban. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy minden dal telitalálat, ugyanakkor majd' mindegyikben lehet találni valamit, mondjuk egy erős és sűrű grúvot (The Trouble With Never) vagy egy elsöprő riffet (Bullethead) vagy egy nagy szólót (szabadon választott), amire érdemes odafigyelni. A keményvonalas rajongóknak talán fájó pont lehet Michael Anthony hiánya, de az az igazság, hogy a Van Halen szemlátomást pompásan megvan nélküle.

Interscope/Universal, 2012


Neked ajánljuk