A Biohazard pár évvel ezelőtti, eredeti felállásban meglépett újjáalakulása óriási fegyverténynek számított, hiszen a klasszikus négyes (Bobby Hambel gitáros, Billy Graziadei gitáros/énekes, Evan Seinfeld basszusgitáros/énekes és Danny Schuler dobos) utoljára 1994-ben készített közös lemezt.
Ez volt a State Of The World Address, egy tökéletes, hardcore-ból indult, metál- és súlyos hiphophatásokkal tűzdelt, sokszínű, de mégsem fájdalmasan eklektikus, csont nélkül zseniális lemez, aminek szerethető, egészségesen kommersz hangvétele nagyon komoly szerepet játszott abban, hogy a New Yorkból indult hardcore-mozgalom ismét kibújhasson a kétszáz fős klubokból, és felkerüljön a zenei térképre. Aztán Hambelt kirúgták, a maradék hármas pedig különböző gitárosokkal kínlódott évekig, majd néhány évre fel is oszlott a zenekar. A klasszikus felállás 2008-ban jött össze: nyomtak egy óriási nosztalgiaturnét a State és az azt megelőző, szintén klasszikus Urban Discipline dalaira építve, most pedig itt a Reborn In Defiance címre keresztelt új lemez, melynek felvétele után Evan Seinfeld már le is lépett, kérdésessé téve a zenekar jövőjét. (Seinfeld posztján egyébként az egyik korábbi gitáros, Scott Roberts zenél momentán, de a csapat szerint ő csak ideiglenes megoldás).
Mindez a Reborn In Defiance létjogosultságát is megkérdőjelezi, de a probléma inkább azzal van, hogy eredeti felállás ide vagy oda, a lemez egyszerűen gyenge, és nemcsak a klasszikus State-Urban-kettőshöz viszonyítva. A nyitó Vengeance Is Mine még kellően bunkó a maga punkos csűrdöngölésével, de a kettes Decayben már csak egy Slayer által kiselejtezett riffre és egy indokolatlan énekdallam-próbálkozásra futotta, a hármas Reborn verzéi erőltetett pop-punkos reszelések, és így zötyög tovább a lemez, különösebb csúcspontok nélkül, erőlködésmentes, de közhelyes Biohazard-témákkal. Kár.
Nuclear Blast, 2012
