A hetvennyolc éves Manu Dibango - a jó öreg közhelylyel mondva - a világzene legnagyobb tekintélyű "keresztapáinak" egyike. Azzá tette negyvenöt albumra rúgó életműve, de ha ez sok volna, elég egyetlen darabját, a Soul Makossát említeni. Ez az 1972-ben - egy kameruni tánc nyomán - született száma volt az első univerzális afrodiszkó, mely nem mellesleg afféle kozmopolita afrohimnusz-szá vált a maga korában. Dibango azóta készített belőle egy rahedli Makossa-változatot. Latin rockot a Fania All Starszal, rumbát Eliades Ochoával, reggae-t Sly & Robbie-val, electro-funkot Herbie Hancockkal, mbalax-funkot Youssou N' Dourral, nápolyi hordópüfölőt Enzo Avitabiléval, és most megint eljött az idő...
A múlt, a jelen és a jövő idő.
A Past Present Future már a Soul Makossa 2.0-ás verziójáért is bőven megéri, de azért ennél sokkal többről van szó. A jamaicai születésű, jelenleg Stockholmban viruló Wayne Backford producerguru azt találta ki, hogy mindenféle menő youngstert rászabadít a godfatherre. A rend kedvéért főleg afrikaiakat, Kamerunból Lalckót, Chantal Ayissit, X Malayát, Marokkóból Oumot, Kongóból Djanyt és Passit, de egy angol banda, a Safehous is lapot kapott. Odaadta nekik Manu újabb számait, aztán vártak, hogy mi sül ki belőle. Hát, alaposan megdolgozták őket... Olyannyira, hogy mint Manu a BBC interjújában megjegyezte, időnként erősen vendégnek érezte magát a saját dolgaiban.
De ez csak háttér-információ. Ami a hangfalakból dől, az halál friss, és hál' isten, közhelyektől mentes dancefloor: funkkal, hiphoppal, rappel, kütyükkel - és persze hol az alapzatban, hol a mennyezetben, hol a társalgóban Manu szaxofonjával.
Backford kísérlete több mint bejött: a Past Present Future Manu Dibango egyik legélvezetesebb albuma. És szerintem az is fog maradni, igazán.
Border Blaster, 2011
