Utoljára, úgy három hete talán, az I'm Your Man című 1988-as albumát hallgattam. Ha hang, ha hangulat, ha hangoltság, akkor Cohentől nálam mindig ez volt a nyerő, dacára annak, hogy az alapjául szolgáló programozástól egy ideje kiver a víz. Ha jól emlékszem, az a szintihang amúgy sokáig fenntartotta magát, az 1992-esThe Future, a 2001-es Ten New Songs és a 2004-es Dear Heather című albumokon is nyomot hagyott, de ebbe most ne menjünk bele, csupán a viszonyítás kedvéért mondom. Hiszen már nem kellett sok idő utánuk, hogy a 2009-es Live In London a maga vegytisztán élő (és nálunk az arénát is megtöltő) zenekara tökéletes és maradandó rendet vágjon Cohen halhatatlan életművében. Összeért, ami összetartozott: a líra, a dal, a sors és az idő, és hozzájuk valamennyi nélkülözhetetlen hangszer. Eddig megvagyunk.
Illetve... arról azért meg ne feledkezzünk, hogy milyen "hálával tartozunk" Cohen menedzserének. Aki kifosztotta, míg egy buddhista kolostorban élt, arra kényszerítve ezáltal, hogy 2008-ban újra turnézni kezdjen. Idén is fog egyébként, de hogy visszatér-e Magyarországra, arról még nincs hír.
Mindenesetre addig is roppant finoman múlatható az idő Cohen most megjelent Old Ideas című albumával. Mely persze úgy a "régi", hogy egészen új, még ha tudható is, hogy már a 2004-es albumának is ezt a címet szánta. És mely persze úgy új, hogy közben éppolyan "régi": ugyanannak a fanyar szomorkásságnak, suttogó intimitásnak, ábrándos vágynak, könyörületes esendőségnek, zsoltáros hazatérésnek az eszenciája. Kortalanul és hetvennyolc évesen.
Na, és a régi társaságában. Olyannyira, hogy a Darkness című számot egy az egyben a nálunk is látott turnézenekarával vette fel. Sharon Robinson és a Webb nővérek énekével, Dino Soldo trombitájával, Neil Larsen billentyűjével és így tovább. De a többi közreműködő és/vagy szerzőtárs is, Patrick Leonard, Anjani Thomas és Ed Sanders, csupa Cohen-közeli név. Ami egyben azt jelenti, hogy (bár éltek a programozás kegyes lehetőségeivel ezúttal is) nincs olyan hangszer, ami ne tehette volna oda a magáét, ahová kedve szottyant, legyen az Hammond B3, trombita, bendzsó, hegedű vagy gitár és a többi, és a többi. Ahogy az illik egy olyan albumon, amely a könnyűzene számos irányzatából - cigányzenéből, dzsesszből, gospelből, countryból, bluesból - egyaránt merít.
Ennek a tíz számnak, ennek a negyven percnek legalább a fele kimondottan jó, és miközben előúsznak Cohen örökzöld, ha úgy tetszik, "régi" pasztellszínei (Amen,Going Home, Different Sides), meglepetésben sincs hiány: nincs az a vaskos bluesrajongó, aki a Darknesstől ne szállna el.
Most mit mondjak, ugyanaz a helyzet, mint három éve, amikor Cohen koncertjéről írtam. "A legnagyobb csoda azt hallani, hogy hiába az évek. Ha jól tudom, ilyenkor mondják, hogy van remény."
Sony Music, 2012
