Lemez

Szürkület

Mark Lanegan Band: Blues Funeral

  • - greff -
  • 2012. március 5.

Zene

Dermesztőnek lenni lukratív áldás, tiszta sor hát, hogy a rocksztárok miért ragaszkodnak körmük szakadtáig a sötét szerepekhez. Azt a finom mozdulatot azonban, amellyel az évek múltán átbillennek a paródia tartományába, csak kevesen érzékelik - szánalomébresztő szemöldökráncolókkal mindig telis-tele a padlás. Mark Lanegan, a grunge-generáció Tom Waitse velük szemben jó érzékkel fogott bele néhány éve a magáról kialakított mitikusan komor és már-már röhejesen brutális kép fellazításába. A sziklaképű, ráspolyhangú heroinkirály, aki a színpadon csak akkor mozdult meg, amikor egyetlen jól irányzott mikrofonállvány-csapással ki kellett ütnie egy alkalmatlankodó rajongót, Isobel Campbell-lel készített duettlemezein a lebukó nap irányába elügető fegyverforgató romantikusabb pozíciójába helyezte magát, nyolc év várakozás után legyártott új szólólemezével pedig végképp lemossa magáról a bőrébe ivódott tömör halálszagot.


Fotó: Sam Holden

 

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Blues Funeralon ne volnának komor pillanatok, de azért távolról sem annyira durva a helyzet, amennyire az elégikus lemezcím sejteti. A minimalista balladák szinte mind a régi időket idézik, de ezek a rutinból lezavart körök - a hatásos Morricone-gitárokkal színezett St Louis Elegyt többé-kevésbé leszámítva - a megszokottság miatt nem képesek már úgy elcsavarni a fejet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. A lemeznek van azonban egy intenzívebb rétege is. Az a tény, hogy a Queens Of The Stone Age körül is serénykedő Alain Johannes producer értő kezei alól néhány vastag basszusokkal hömpölyögtetett post-stoner nyalánkság is kikeveredett (The Gravedigger's Song, Riot In My House), talán kevésbé meglepő - az igazi újdonságot inkább a 80-as évek új hullámának, új romantikájának beszivárogtatása jelenti. Az Ode To Sad Disco egyenesen egy táncparkettre kalibrált, tapsgéppel bolondított négynegyeddel hasít, a Harborview Hospital dobgépekkel és a '87 körüli U2-t idéző érzelmes gitárlebegéssel hatol a szívig, és a Gray Goes Black is hasonló elemekből kever ki egy road movie-san tágas majdnem slágert. De a csillogó és könnyed Quiver Syndrome, amiben úgy keverednek a stadionriffek a Stonestól eltanult női vokálokkal, hogy arra még a Primal Scream is mélyet biccentene, szintén a súlyos hang és a világosabb tónusú zene ütköztetéséből nyeri számottevő erejét.

Masszív eklektikussága miatt a Blues Funeral egészében nem annyira hatásos, mint a Whiskey For The Holy Ghost vagy a Bubblegum volt korábban, az újrapozicionálást azonban sikeresen elvégzi: éppen akkor tár ki egy sor ajtót az ötvenhez közelítő dalnok előtt, amikor mások inkább már elfészkelik magukat otthonosra fűtött, faltól falig kipárnázott tereikben.

4AD, 2012


Neked ajánljuk