Bal kéz felõl szociális étterem, szemben vasrács, túl a rácson kulcsnélküliek számára megközelíthetetlen belsõ udvar. Szemmagasságig a kedélytelen pesti valóság, egy lelakott Király utcai bérház lemeszelt belseje, de ami efölött van, az nem várt meglepetés, mint Kinder tojásban a rézkatona. A kapualjban, közel a menynyezethez, egy-egy pelyhedzõ állú fiatalember portréja mindkét oldalt: puff neki, máris nyakig vagyunk a filmtörténetben. "A házat, amiben laktunk, ugyancsak apám építette. Király utca 108. Közel a Lövölde térhez. A kapu alatt öcsém és az én profilom dombormûve ékeskedik. Hogy miért akart bennünket apám az utókor számára megörökíteni, az nem tudom." E sorok a jobb kézre esõ fiatalembertõl származnak, akinek önéletrajza 1978-ban, 79 évesen jelent meg könyv alakban, és akinek édesapja a portrék formába öntésekor még nem sejthette, hogy e folyosódíszítõ gesztussal nemcsak a privát, de a filmtörténeti emlékezéshez is hozzájárul. A megörökített ifjúból 1930-ra befutott filmrendezõ lett Berlinben, egy évre rá pedig már Budapesten virágoztatja fel a hangosfilmet, nem utolsósorban pedig megrendezi a Hyppolit, a lakájt. A többi már történelem, legalábbis ami a Hyppolit sorsát illeti. Mert míg az 1931-es mozinak szép kerek kultusza alakult, és a Kabos-Csortos duónak is ott a helye a kollektív emlékezet egyik díszes oldalpáholyában, addig Székely István rendezõ valahogy elfelejtõdött. Táblája nincsen, neve alig mond többet a hivatalból felmondott filmtörténeti adatnál. Kész szerencse, hogy a papa legalább megörökítette a gyerekeit.
*****
