Magyar Narancs: Hogyan kezdődött nálad az elektropop-őrület?
Pálinkás Tamás: Mindig érdekelt a popzene. Kamaszként alteres voltam, de a Kispál és a Borz vagy a VHK mellett hallgattam például Depeche Mode-ot is. Később sem csak az At the Drive-In, a Faith No More vagy a Mr. Bungle hatott rám, amiket az IHM kapcsán emlegettek, hanem az olyan house-alapú gitárzenék is, mint a Modjo Lady (Hear Me Tonight) című száma. A Moloko Statues című lemeze pedig annyira szíven ütött 2005 körül, hogy utána megpróbáltam én is hasonló zenét írni. A zenekar neve is innen származik: a moloko oroszul tejet jelent, és mivel az első dalunk demója még hasonlított a Molokóra, azt írtam a CD-re, hogy Tej. Gondolkoztunk a Speedfüggőn is, de végül maradtunk a Tejnél.
MN: A most megjelent második lemezre vált egyértelművé számodra, hogy a Tej soha nem lesz egy sima elektropop-zenekar. Miért?
PT: Az egész a Közkúttal indult. Az már egy Tej-dal volt, amit Sándor Dániellel és Póka Zalánnal írtunk, de még az IHM neve alatt hoztuk ki. Utána Danival duóban kezdtük el a Tejet, és mivel ő jól ismerte a stúdiótechnikát, adta magát, hogy elektropopot játsszunk. Aztán Zalán, majd Fejős Ádám dobos és Kiss Benedek basszusgitáros beszállt, hogy élőben is el tudjuk játszani a számainkat, és rögtön ráéreztünk, milyen jó együtt zenélni. A Nemegyenlőt már zenekarként raktuk össze, nem az Ableton szoftverrel, és ez a zenét is megváltoztatta. Kevesebb lett az elektronika, és több a zúzás.
MN: Saját stílust is kitaláltatok magatoknak, a szubpopot.
PT: Ez vicc volt eredetileg, arra utalt, hogy nagy kedvenceink a Sub Pop kiadós zenekarok. (Legendás grunge-kiadó, itt kezdte pályafutását a Nirvana, a Soundgarden és a Mudhoney is – S. T.) A Tej esetében a szubpop annyit jelentett, hogy tudtuk, hiába játszunk popzenét, ezzel Magyarországon nem lehet eljutni arra a szintre, amikor már öngerjesztő módon nő a népszerűséged, mint, mondjuk, a Halott Pénzé.
| ||
Aztán megírtuk a második lemezt, és rájöttünk, hogy megteremtettük magunknak azt a zenét, amit szubpopnak hívtunk. Inkább hozzáállást, mint pontosan körülírható stílust takar, és azt jelenti, hogy a zenei stílus szeretetének nem szabad túlságosan befolyásolnia a zenénket. Egy beszólós punkszámot simán összefűzünk a boldogságról szóló, táncolós popdallal. Attól ugyanis, hogy ez popzene, még nem kell 3 perces dalokat írni, vagy kihajítani belőlük a gitárriffeket, mert csak így kerülhetnének be a Petőfi rádióba. Ez az önkontroll sok zenekarban működik, pedig ha elhagynák, sokkal színesebbé tehetnék a zenéjüket.
MN: Nem lövitek lábon magatokat ezzel a stílussal? Az undergroundba túl popos, mindenki másnak viszont furcsa és elvont zene.
PT: Nemhogy lábon lőttük magunkat, de eltörtük a gerincünket, és most kedvünkre fetrengünk a földön egy vastüdőben. A senki földjén vagyunk. Erről írtam is egy refrént: „Igazán otthon csak a senkik földjén érzem magam.” A koncertjeinkre 150–200 ember jár, de már van köztük olyan, akinek a Tej a kedvenc zenekara. Ők valószínűleg ugyanolyan elvont arcok, mint mi, és szeretnék, hogy ne ujjpattintgatós popzene legyen a Tej, hanem furcsa és egyedi.
MN: Természetes letisztulási folyamat volt, hogy az évek során eltávolodtál az IHM-re jellemző, szürrealista szövegektől és témahalmozós metálzenétől?
PT: Huszonévesen az volt számomra természetes, amit az IHM-ben írtam, de az utolsó nagylemezünk, a 2010-es Ű környékén már azt éreztem, hogy kimerítettem ezt a szövegvilágot. Az IHM korai szövegeiben az volt az egyedi, hogy rá tudtam húzni őket a hosszú, progresszív zenékhez kialakított szótagszámokra. Ez a fajta szövegírás rákényszerített a szabadságra, hogy ne a szöveg értelmével, hanem a dallamával és ütemével foglalkozzak.
MN: A szövegeid meghonosították a magyar nyelvet a metálban, ugyanakkor feladták a magas labdát, hogy lila ködös bölcsészmetálnak nevezzék az IHM-et.
PT: Mindig röhögtem a bölcsészmetálon, mert sosem jártam egyetemre, egy külvárosi gimi testnevelés tagozatán érettségiztem közepes átlaggal. Elismerem, hogy az IHM szövegeiben voltak elvont állatságok, de nekem sosem az volt a fontos, hogy egy bizonyos témáról, mondjuk, a politikáról vagy az őserdők megmentéséről írjak, hanem hogy jól hangozzanak az olyan sorok, mint a „Már az sem szól, aki tisztán lát, csak kifele menekül a horizontalitáson túl”. Ebben benne volt az is, hogy megbotránkoztassuk az embereket észveszejtő hülyeségekkel, de a szövegírásnak ez a része már nem izgat. Inkább az érzéseimmel, a reflexióimmal foglalkozom, mert sokkal jobban szembe tudok nézni velük.
MN: Hatott a zenédre az, hogy négy éve nem drogozol?
PT: Abszolút. Amikor elkezdtem zenélni, elindult a marihuánakarrierem is. Ráéreztem, milyen jó beszívni próbákon, majd koncerten is. A fű sokáig serkentette a kreativitásomat, de aztán egyre paranoiásabb lettem. Túlgondoltam mindent, és nem tudtam elfogadni, hogy egy dal soha nem lesz százszázalékos.
| ||
Olyan volt, mintha tűvel szurkálták volna az agyamat, hogy csiszoljam tovább a zenét. Az Ű idején már csak kétszer aludtam egy héten, és akkor sem azért, mert álmos voltam. Nehéz volt, de el kellett fogadnom, hogy ritka az olyan lemez, mint a Violator a Depeche Mode-tól, amely az elsőtől az utolsó másodpercig tízpontos, beleértve a számok közti szüneteket is. Ha ők sem tudtak több olyat csinálni, miért kéne azzal paráztatnom magam, hogy nem elég jó egy dalom?
MN: Miért kapott el ennyire a függőség?
PT: Átlagos sztori az enyém, az önmagamba vetett hit hiánya táplálta a drogozást. Az önkétely egy olyan alternatív valóságot teremtett, ami borzasztó volt, de inkább ott akartam lenni, mint a valóságban, mert abban legalább otthonosan mozogtam.
MN: Az, hogy egy kultikus zenekarban játszottál, nem adott önbizalmat?
PT: Az elvárások csak rontottak a helyzeten. Egy idő után azt éreztem, hogy az emberek azért is jönnek el az IHM-koncertekre, mert látni akarják azt a beszívott figurát, akivel szívem szerint én már nem találkoznék. Mégis szívesebben voltam ez a betépett arc, mert féltem tőle, hogy nem tetszene nekik, ha magamat adnám. Régen úgy éreztem magam a színpadon, mint egy isten, még akkor is, ha csak tíz embernek játszottunk a Rocktogonban. A telt házas A38-koncerteket viszont már rosszul éltem meg, mert nem tudtam a zenére figyelni, csak arra, hogy vajon mit gondolnak rólam. Ez egy öngerjesztő paranoia, ami a végén már pánikrohamok formájában is jelentkezett.
MN: Hogyan lábaltál ki belőle?
PT: Szerencsém volt, hogy rátaláltam a feleségemre, aki a társam, barátom és szerelmem egy személyben. Kellett hozzá az is, hogy padlót fogjak 2013 körül. A Tej is feloszlott egy évre, mert nem voltam jó semmire, nem lehetett velem kommunikálni, és még csak észre sem vettem. Döntési helyzetbe kerültem: tudtam, ha ez így megy tovább, nem fogok több zenét írni. Nehéz volt a leszokás, de élveztem a küzdelmet, mert jobban akartam lenni.
| ||
Az újrakezdésben sok segítséget kaptam a tejes srácoktól is. Egy év után leültünk újra, bocsánatot kértem tőlük, és azt mondtam, ha szeretnének még velem játszani, próbáljuk meg újra. Először szkeptikusak voltak, de amikor összeraktuk az első lemezt, szerintem rájöttek, hogy menni fog.
MN: Mondhatjuk, hogy az új Tej-lemez, a Nemegyenlő a szorongásod leküzdésének lenyomata? Sok szöveged szól arról, hogy már nem félsz a haláltól.
PT: Még nem fogalmaztam meg ennyire pontosan, de erről van szó. Néha úgy érzi magát az ember, mint az idő ura, mert jó irányba megy az élete, máskor viszont összenyomott zacskóként tengődik a szorongástól, hogy már a B oldal fut. Nálam az önkétely is közrejátszott abban, hogy néha nyomaszt a korom, és azon gondolkodom, hogyan akarok így 40 felett zenei karriert csinálni. Aztán rájövök, hogy ez csak paranoia, ami vissza akar rántani a múltba, és nem is akarok zenei karriert, egyszerűen csak jó számokat szeretnék írni. Egészségesebb vagyok, mint tíz éve, és jobban szórakoztat az élet józanul, de sok mindenen túl kellett lennem, hogy ezt értékelni tudjam.
MN: Nem hiányzik az IHM?
PT: Nem. Tényleg nem. Tavaly kaptunk többmilliós megkereséseket, hogy játsszuk el A kényelmetlen lemezt, mert tízéves lett. Gondolkoztunk rajta, de azt éreztem, ha most eljátszanám a Közelítő távolítót, az nagyon messze lenne attól az ösztönösségtől, ami az IHM-et azzá tette, ami volt. Ha nem lenne zenekarom, lehet, hogy a színpadéhségem vissza akarná hozni az IHM-et, de ez sem áll fenn. Sokkal kevésbé sikeres és sokkal kevésbé menő a Tej, de tökéletesen kielégíti a zenei vágyaimat.
MN: Nosztalgiaprodukcióra nem vagy kapható, de nem is akarsz már az IHM stílusában írni számokat?
PT: Ha nem oszlik fel az IHM, akkor is olyan zenét írnék, mint most. Én nem IHM-es vagy tejes vagyok, én én vagyok, és ezt a zenekart is ugyanazzal a zenei ízléssel és gondolatisággal csinálom, csak most más srácok vannak körülöttem. A Tej a mostani IHM.
