„Alexandrosz egy alkalommal beleegyezett, hogy jelen legyen bizalmas híveinek részeg mulatozásán, amelyre nőket is hívtak, és ők is részt vehettek szeretőikkel együtt az ivásban és lakomázásban. Ezek között a leghíresebb az attikai származású Thaisz volt, aki később Ptolemaiosz király hetérája lett. Thaisz választékos hangon magasztalta Alexandroszt, de tréfás megjegyzéseket is tett rá, majd amikor a mámor a tetőpontra hágott, elhatározta, hogy beszédet tart. Ez megfelelt szülőhazája szokásainak, de a beszéd túl nagyra törő volt egy hetérához. Arról beszélt ugyanis, hogy a hosszas ázsiai bolyongása közben elviselt fáradalmakért bőséges jutalmat kapott azzal, hogy most itt mulatozhat a perzsák fényes királyi palotájában, de még nagyobb gyönyörűsége telnék abban, ha most, lakoma közben a király szeme láttára felgyújthatná annak a Xerxésznek a házát, aki Athént a lángok prédájává tette. […] Hangos taps fogadta a beszédet, a király pedig, akit magával ragadott híveinek lelkes biztatása, felugrott helyéről, s fején koszorúval, kezében fáklyával megindult az élükön. A mulatozók a nyomában voltak, és hangos ujjongással töltötték meg a királyi palotát. Amikor értesült az eseményről, a többi makedón is odasietett, kezükben fáklyákkal, eltelve örömmel. Azt remélték ugyanis, hogy a palota felgyújtása és elpusztítása olyan ember műve, aki már hazájára gondol, és nem akar barbárok között élni.” Plutarkhosznál olvashatjuk ezt Nagy Sándor egyik nevezetesen elfajult lakomájáról, amelynek legfontosabb következménye nem a perzsa nagy királyok palotájának felgyújtása lett, hanem Händel 1736-os ódájának megszületése. A fenti történetből kibontott Nagy Sándor ünnepe ezúttal Káel Csaba félszcenírozásában, valamint kiváló vendégénekesekkel, így mindenekelőtt a szép Miah Perssonnal (képünkön) jut majd a közönség elé a német karnagy, Rolf Beck vezénylete alatt (Nemzeti Hangversenyterem, március 28., fél nyolc). Ezen az előadáson Vashegyi György két együttese, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar is közreműködik, s pár nappal később ugyanők már alapítójuk intésére fogják megszólaltatni a húsvét táján elmaradhatatlan János-passiót, méghozzá annak is az első, 1724-es változatát, persze korhű hangszereken (Zeneakadémia, április 1., fél nyolc).
Egy gyémántokkal gazdagon kirakott tubákosszelence ihlette az elkövetkező napok másik, illetve harmadik oratorikus művét. Ez volt ugyanis a bére annak a Stabat Maternek, amelyet Rossinitől rendelt meg egy spanyol pap és államhivatalnok az 1830-as évek elején. A megbízást kissé lazán felfogó, félig már visszavonult mester egy kisebb kollégájával összedolgozva szállította le a megrendelt művet, ám utóbb – Stabat Materének párizsi bemutatójától, sőt kottakiadásától megrettenve – azért tisztességesen és egymaga is kidolgozta az oratóriumot, amelyből egyik legszebb egyházzenei alkotása vált. A Stabat Mater most a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar szerdai programján szerepel Carlo Montanaro karmesteri irányítása alatt, jeles külhoni énekes szólistákkal (Nemzeti Hangversenyterem, április 2., fél nyolc).
S a végére még egy vendég: korunk egyik legizgalmasabb zeneszerzője, Thomas Adès. A művész, akit pár hónapja Ian Bostridge zongorakísérőjeként láthattunk-hallhattunk, ezúttal a Concerto Budapest hangversenyét vezényli majd: Prokofjev és Csajkovszkij egy-egy műve nyomában a maga Haláltáncát is bemutatva a magyar közönségnek (Nemzeti Hangversenyterem, március 31., fél nyolc).
