Koncert

A Vijay Iyer trió

Zene

A Vijay Iyer trió lendületes, fényes, de kicsit hideg blokkal indította várva várt, első pesti koncertjét. (Iyer meghívásával csak a Me­diawave előzte meg szeretett világvárosunkat.) Na de hát ezen ne csodálkozz, ő dél-indiai, csupa logika – világosított fel a szubkontinenst kívül-belül ismerő barátom. Valóban, leginkább ebben a részben lehetett tetten érni azt, hogy Iyer ugyan amerikai, de ugyanilyen meghatározó pályáján, hogy indiai szülők gyermeke. Azt persze az egyszerű koncertlátogató is észrevehette, hogy minden olyan, mintha a megszokott jazztrióban hallanánk zongorát, bőgőt, dobot, és mégsem ugyanolyan semmi, minden hang meglepő. A legfeltűnőbb ebben a ritmus: hárman háromféle metrumban képesek összedolgozni, de a földi halandónak szinte követhetetlen ütemfajták váltakoztatása sem ritka.

Az agyalós részt a közönség teljes egészének hatalmas ovációját ­kiváltó dallamok követték, Iyer egy alig ismert Thelonious Monkkal folytatta bluesosan, majd egy repetitív elemeket is felhasználó, eksz­tatikus hommázst celebrált Robert Hood, a techno egyik úttörője tiszteletére, és innen aztán volt még feljebb is. Az átütő, kétórás produkció íve, bármennyire is tág, nem írja le Iyer és társai érdeklődésének teljes spektrumát, hiszen az még ennél is szélesebb. Minden zenét alapanyagnak tekintenek, minden bekerülhet saját főztjükbe, ha nekik ízlik. Briliánsan dolgozzák fel az inspirációikat. Katedrálisnyi struktúrákat képesek felhúzni egy témából vagy motívumból, és lépésenként viszik fel a hallgatót a toronyba, a lépcsőkön néha líd és dór skálafokokra ismerünk, olykor minden hang új modalitás. És nem felejtik el a hallgatót lekísérni a toronyból.

A 44 éves Iyer húsz év alatt a teljes ismeretlenségből eljutott a jazz legmagasabb csúcsáig, miközben hol sutba dobta, hol tovább alakította a műfaj hagyományos megközelítését.

Zeneakadémia, március 19.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.