A Vijay Iyer trió lendületes, fényes, de kicsit hideg blokkal indította várva várt, első pesti koncertjét. (Iyer meghívásával csak a Mediawave előzte meg szeretett világvárosunkat.) Na de hát ezen ne csodálkozz, ő dél-indiai, csupa logika – világosított fel a szubkontinenst kívül-belül ismerő barátom. Valóban, leginkább ebben a részben lehetett tetten érni azt, hogy Iyer ugyan amerikai, de ugyanilyen meghatározó pályáján, hogy indiai szülők gyermeke. Azt persze az egyszerű koncertlátogató is észrevehette, hogy minden olyan, mintha a megszokott jazztrióban hallanánk zongorát, bőgőt, dobot, és mégsem ugyanolyan semmi, minden hang meglepő. A legfeltűnőbb ebben a ritmus: hárman háromféle metrumban képesek összedolgozni, de a földi halandónak szinte követhetetlen ütemfajták váltakoztatása sem ritka.
Az agyalós részt a közönség teljes egészének hatalmas ovációját kiváltó dallamok követték, Iyer egy alig ismert Thelonious Monkkal folytatta bluesosan, majd egy repetitív elemeket is felhasználó, eksztatikus hommázst celebrált Robert Hood, a techno egyik úttörője tiszteletére, és innen aztán volt még feljebb is. Az átütő, kétórás produkció íve, bármennyire is tág, nem írja le Iyer és társai érdeklődésének teljes spektrumát, hiszen az még ennél is szélesebb. Minden zenét alapanyagnak tekintenek, minden bekerülhet saját főztjükbe, ha nekik ízlik. Briliánsan dolgozzák fel az inspirációikat. Katedrálisnyi struktúrákat képesek felhúzni egy témából vagy motívumból, és lépésenként viszik fel a hallgatót a toronyba, a lépcsőkön néha líd és dór skálafokokra ismerünk, olykor minden hang új modalitás. És nem felejtik el a hallgatót lekísérni a toronyból.
A 44 éves Iyer húsz év alatt a teljes ismeretlenségből eljutott a jazz legmagasabb csúcsáig, miközben hol sutba dobta, hol tovább alakította a műfaj hagyományos megközelítését.
Zeneakadémia, március 19.
