Az Alkony sugárút hírhedt narratív fogása volt, hogy a fekete fordulatokkal előgörgő történetet az a szereplő meséli el, akit a film legelején holtan láthatunk lebegni egy hollywoodi villa medencéjében. Billy Wilder filmjében a holttest (és a hang) egy férfié volt, pedig ha nőé lett volna, máris megvolna a tökéletes hasonlatunk Lana Del Rey új lemezére. A pálmafás helyszín, a borús atmoszféra, a fatalizmus és a szórakoztatóipari perverzitás, mondjuk, így is stimmel: a Honeymoon százszázalékos, széles vászonra álmodott, dohányfüstös, összegyűrt lepedőktől felkoszorúzott ravatalig ívelő neonoir. Minden pontján gondosan kitervelt termék, amely egyúttal alighanem a(z első) végpont is a Lana Del Rey-életműben.
Mondjuk, kicsit gyorsan peregnek manapság az események a popszakmában: jóval távolabbinak tűnik, de ez a karrier még csupán három éve indult be a Born to Die-jal, az évtized egyik olyan poplemezével (nem volt sok), amely mindenkit érdekelt és mindenkit összezavart. Lana Del Rey a talpától a feje búbjáig művi volt: a modora, a halálvágya, de még a duzzadtra injekciózott ajkai is, miközben a szomorúság és a szégyen, ami a színpadon és az interjúiban áradt belőle, mégis nyugtalanítóan megéltnek tűnt – még ha minden bizonnyal ezek is csak a szerep részei voltak (és részei persze még jelenleg is). De ha így van, akkor Lana Del Reyé az egyik legjobban kitalált és legügyesebben mozgatott fiktív karakter a popzenében. A szép leány története pedig, aki hiába tehetséges, mégiscsak a testével tud közel kerülni az álmaihoz, akit tévutakra visz a szíve, és akit kihasználnak a befolyásos férfiak, aki ittasan vagy benyugtatózva álmodozik az óceán partján arról az életről, amelyről már biztosan tudja, hogy nem neki való – szóval ez a felettébb keserű és hangsúlyosan női történet döbbenetesen sok embert mozgatott meg az utóbbi években. Lana Del Rey ezzel a programmal szupersztár tudott lenni, címlapok és óriásplakátok hősnője nem csupán Amerikában, hanem még nálunk, Magyarországon is.
Aztán pedig mindenki meglepetésére így is maradt az Ultraviolence-szel, sőt talán még az idén is megőrzi a státusát. Talán, mert bár a Honeymoon elég jó lemez, elődjének bőrdzsekis vadromantikáját elhagyva a művésznő csak a narkotikus ködöt és a szuroksötétséget viszi tovább rajta. A lemez előássa ugyan itt-ott a Born to Die hiphopos alapjait, de ezek is csak egyik félájultságból a másikig lökdösik a hősnőt (és a hallgatót), akit a régi Hollywood glamourját homályosan felidéző vonós- és zongorahangok kísérnek macskaléptű alvajárásában. Ez itt most a rendezői változat: túl hosszú, túl sok, de sűrűbb és teljesebb is, mint bármikor korábban.
Universal, 2015
