Az O mind az írásképet illetően, de hangjelenségként és a hangképző szervek elrendezését tekintve is erotikus hagyományokkal rendelkező tagja az ábécének, illetve fonetikai rendszerünknek: nyitott szájjal nevetni kihívás, felajánlkozás. O mint oralitás: rúzs és cigaretta; megnyílás, O. története. Vagy: az organizmus misztériuma.
És számos Orfeusz-variáció is kering; amit a legutóbb hallottam, az úgy kezdődik, hogy hajnalodott a parkban, a szobrok óvatosan nyújtózkodtak, O. kínzó és követelőző merevedésre ébredt, erezett márvány, húrján nyílvessző, mely így is erőt gyűjt, több hadd lenne magánál. Nem legfőbb ideje vajon megszabadulni a kedvestől, s ezt reszketve kibírni? E., az egyetlen, csókok kincses szigete, úgy tűnik, lenn maradt, és amint az isten fájdalommal a hangjában felkiáltott: vége, hátranézett, fel sem fogta, halkan kérdezte: ki?
E. nincs, parkok vannak, meg ezek a kis nők. (Bár. Nem tudjuk, E. milyen volt, amikor volt, a történet ott kezdődik, amikor már nincs.)
A parkokban rend van, béke és nyugalom. A park a méltóság, a kiküzdött harmónia tere, érezhető a zene jelenléte. Derű, reneszánsz transzbalansz. A megkívánt színek parktestet öltenek - nyílt táj, kilátással a végtelenre, a titokzatosra, a metafizikusra. Szotyory összes parkja összefügg, összeér, egyikből hirtelen a másikban bukkanunk elő, közben változhat a napszak, a földrész, a fényviszonyok, de ugyanannak a parknak a változó arca néz a mi változó arcunkba. Komoly parkok.
Másrészt vannak ezek a kis élveteg nők, akár egy katalógus, tabló, diszkrét napló. Kik ezek itten? Bár kérdés, hogy az alkotó személyiségéről szóló impressziók belekeverhetők-e a műről való szólásba, mégis megkockáztatnám, hogy Szotyory hagyományos kamasz hatását kelti, valamint a hetvenes évek csehszlovák rajzfilmjeinek jó tündéreire (bodzatea, lándzsás útifű) emlékeztet. Szó sincs nála a konzumtársadalom kommersz nőképének posztmodern beemeléséről vagy kritikájáról.
Nem is epikus jellegű portrékról van szó: a kiállítás fülszövegében azt állítja, hogy ezek a nők nem léteznek. Ez két problémát is felvet: egyrészt az érdeklődő kiállításlátogató első reakciója automatikusan az, hogy hiszi a piszi (lásd igényesebben Lejeune Der autobiographische Pakt című könyvében), másrészt nem ártana definiálni, hogy mit ért "létezni" alatt, a személyiség vagy a megtörténtség milyen valódiságától lennének "létezők", blablabla.
Akárhogy is, érezhető a személyesség, az érintettség. Életrajzi tények ide vagy oda (a katalógusnak ez a mondata: "a tanításban rendkívüli örömöket találtam", kissé gyanús), intim képek ezek. Nem a pubertáskorú bukott angyalkákat lessük meg jó úton az élvezet felé vagy azon túl, visszatérve, hanem Pygmalion szemérmes machinációit, amikor saját örömére hoz létre képeket.
Gál Luca
A kiállítás október 26-ig látható,1012 Bp. Várfok u. 14. Nyitva: kedd-szombat 11-18.
