Tavaly nyáron néhány popzenész nyílt levélben hívta fel szakmája kilátástalan helyzetére a figyelmet (a levelet hátterével együtt lásd: Hangorkán, Magyar Narancs, 2003. augusztus 28.). A levélnek sok foganatja nem lett, a zenészek állami stallumot nem kaptak, s helyzetük azóta sem sokat változott. Legfeljebb a piacra lépés költségküszöbe emelkedett. A hangszeres élõzenét játszó zenekarok kezdeti költségeirõl Hegyi György, az Emil.RuleZ! basszusgitáros-szövegírója így vélekedik: "Nincs ennél drágább hobbi, de ha szakmaként kezeljük, akkor is jókora befektetést igényel. Évekig tanulni kell, aminek van költségvonzata is, de a befektetett idõ és energia nem forintosítható." Hasonlóan látja Pityinger Péter is, aki dzsesszgitárosként hét éve bátyja, Dopeman állandó zeneszerzõje és kísérõzenekarának vezetõje. "Természetesen azért tanultam évekig gitározni, hogy ebbõl éljek meg. Más kérdés, hogy erre dzsesszgitárosként milyen lehetõségem lenne."
A tanulás megkezdésekor, még zenekar-alapítás elõtt jön az elsõ hangszervásárlás. "A felszerelésem - basszusgitár, erõsítõ, effektek - értéke 700-800 ezer forint körüli. Ez átlagos befektetés, ha a legtöbb színpadon és stúdiókörülmények között is meg akarsz felelni" - mondja Hegyi. Szerinte "a színpadképesség alsó határa egy basszusgitáros esetében 80-100 ezer Ft körüli". A próbaterem mellett szükség van demofelvételek készítésére, ami egy magnóval is végezhetõ, vagy erre szakosodott stúdiót bérelhet a zenekar, legolcsóbban 1000 forintos óradíjért. Demoszintû felvételek készítésére alkalmas, a költségkímélés miatt illegális szoftverekkel felszerelt házistúdió összeeszkábálását vagy többsávos amatõr felvételek készítésére alkalmas berendezések beszerzésének költségét Hegyi "alsó hangon" 150 ezer forint körülire becsüli.
Egy lemez költségei
Az eddigiek alapján (a zenetanulásra fordított pénzt és energiát nem számítva) legalább 250-300 ezer forintot költött egy zenész elsõ demofelvételének megszületéséig, de (hangszere minõségétõl függõen) ez felkúszhat 1 millió forint fölé is. A költségek java ezután jelentkezik. Az elõadóként és producerként több tucat arany- és platinalemezes produkciót jegyzõ Dopeman szerint a néhány milliós egyszeri befektetéssel felépített házistúdióban összedobott, majd az elõre gyártott képbe simuló elõadókkal színre vitt produkciók nemcsak a zenészek elõzetes befektetését, de az elõállítási költségek javát is megspórolják. Hasonlóan látja a Back II Black frontembere, Bebe, akinek a Kozsó menedzselte Picasso Branch tagjaként alkalma volt részt venni ilyen produkcióban is. Szerinte a felvételek költségei a nullához közelítenek; a promócióval és az elsõ klip elkészítésével járó (producer és kiadó között változó arányban megoszló) költségek együtt legföljebb 5-6 millió forintra tehetõk, ennek felét-kétharmadát a klip költségvetése teszi ki.
Faltay Csaba, a könnyûzenei hanghordozók kiadásával foglalkozó Twelvetones vezetõje szerint "létezik egy olyan >>mesteremberiNincsen nekem vágyam semmi címû film 150 példányban elkelt zenéjét említi. (Lapunk nagyobb lemezkiadóknál is érdeklõdött, e témáról azonban egyikük sem kívánt nyilatkozni.)
Dopeman szerint is hiba lenne lebecsülni a "mesteremberi" tényezõt, de óv a produceri munka misztifikálásától is: "Egy jó produkció elkészítése a jó zenészek és hangmérnökök mellett stúdióminõség és keverõpult, tehát pénz kérdése. Az ilyen meg olyan produceri zsenialitásról szóló történetek csak legendák. A producernek az a dolga, hogy a lehetõ legjobb emberi és technikai erõforrásokat felkutassa és összhangba hozza." Az õ tevékenysége a lemez elkészítésének irányítására korlátozódik, a kapcsolódó feladatokat (a zeneszerzés-tõl a klipkészítésig) "azokra bízza, akiknek ez a szakmájuk". A saját lemezein és az irányításával készülõ egyéb albumokon is élõzenészekkel dolgozó Dopeman szerint nemzetközi szinten is elfogadható anyagot csak a hangszerelés befejezéséig lehet házistúdióban elkészíteni. Felvételei több mint két éve az ország legjobb stúdiójában, az Aquariumban készülnek, aminek "külsõsök", azaz nem a stúdiót üzemeltetõ kiadóval szerzõdésben álló zenészek számára napi 72 000 forint a bérleti díja. Elõfordul az is (mint Az Országház fantomja címû lemezénél), hogy a masteringmunkát külföldön végzik. Szerinte egy minõségi lemez elkészítése legalább 1,5-2 millió forintba kerülhet, nem számítva a klipkészítés minimum egy-másfél milliós költségét (a felsõ határok megbecsülhetetlenek). Emiatt szerinte az az elõadó és producer, aki vállalható terméket akar kiadni a keze közül, kénytelen nagy kiadókkal együttmûködni. Így kisebb ugyan az egy lemez eladása után befolyó bevétele (errõl lásd Lemezek és lovasok címû keretes írásunkat), ám az együttmûködés biztosíthatja a minõség anyagi fedezetét, és "az elõadó olyan csatornák közelébe juthat, melyektõl egy kis kiadó mûvészei el vannak zárva".
Lemezeladás
Az általunk megkérdezett zenészek egyike sem lát kecsegtetõ üzletet a lemezkészítésben, de nem osztják egyértelmûen a Mahasz "a másolás megöli a zenét" szlogenjét. Faltay Csaba szerint a hazai hanglemezkiadás tönkrement; a magyar közönség nem értékeli (és forintjaival nem honorálja) az egy-egy produkcióba fektetett szellemi teljesítményt. Ám "a baj nem 1999-ben [a CD-másolás és az internetes letöltések fellendülésével], hanem 1990-ben kezdõdött, amikor az állami monopólium megszûnése után zenészek kerültek az új kiadók élére, akik az akkor még százezres példányszámokat lehetõvé tevõ kapacitásokat nem üzleti szempontok, hanem saját ízlésük és szimpátiáik alapján osztották be".
Dopeman szerint "semmi különös nincs abban, ha egy-egy mûfaj elõadói kiadót alapítanak maguk meg a haverjaik számára", de egy több mûfajjal foglalkozó nagy kiadó élére szerinte is inkább "zenerajongó és zeneértõ üzletemberek", mint zenészek kellenek. "A zenészek hajlamosak kollégáik produkcióinak megítélésekor az érzelmi politizálásra, pedig itt az üzleti és minõségi szempontokon kívül másnak nincs helye." A másolás megítélésében viszont nem ért egyet Faltayval: "Amióta létezik az üres magnókazetta, mindenki másol, aki hozzájut. Ettõl egy mûködõ piacnak nem kell összeomlania, még ha kicsi is." A bajok gyökere szerinte az, hogy nincsenek olyan sztárok, akikhez annyira kötõdik a közönségük, hogy a lemezük megvételével támogassa õket. "Ma boldog-boldogtalannak kiadják a lemezét, a média meg könnyebben boldogul az egyforma mûemberekkel, akik mindjárt sztárok lesznek, ha egy tévé, egy rádió meg egy bulvárlap elkezdi nyomatni õket. Egy ilyennek miért vennék meg tízezren a lemezét több ezer forintért?" Dopeman a média "sztárcsinálási" gyakorlatára vezeti vissza, hogy egy-egy album elkészültének nincs hírértéke: "Sokkal érdekesebb, hogy kivel baszok, mint hogy milyen lett a lemezem."
Bebét nem nagyon érdekli, hogy hány példányban fogynak el együttese lemezei. "Koncertezõ zenekar vagyunk, a lemezeladási statisztikáink inkább csak a kiadónkat érdeklik." Faltayhoz hasonlóan az a véleménye, hogy a hazai lemezipar a végét járja (erre utal, hogy az öt nagy multi egyike, a Warner a nyáron megszabadult hazai portfóliójától, és további átrendezõdések is várhatók); szerinte ennek egyik oka a nagy kiadók konzervativizmusa. "Elõbb-utóbb nekik is meg kell indulniuk az internet felé, ahol legálisan, a bolti ár töredékéért lehet hanganyagot vásárolni."
Az Emil.RuleZ! 10 000 példányban elkelt elsõ és eddig 8000-ben elfogyott második albuma felülmúlta a zenekar várakozásait: "Úgy terveztük, hogy ha az elsõ lemez nullszaldós lesz, akkor már jók vagyunk. Amikor látszott, hogy nyereséges lehet, az lett a cél, hogy kitermelje a következõ lemez költségeit, és egy kicsivel többet is költhessünk" - emlékszik Hegyi György, kiemelve kiadójuk, a Twelvetones szerepét: "Zokszó nélkül kifizette az általunk választott vendégzenészeket; minden befektetést állt, és ez nagy szó volt, ismerve a kockázatot."
Fellépések
A lemezeladás helyzete miatt a fellépés a zenészek elsõdleges jövedelemforrása (lásd Hakni-, koncertárak címû keretes írásunkat). A Back II Black tavaly szeptemberig vállalt playback fellépéseket, azóta Bebe szerint csak élõben játszik. Az egy este három-négy, esetenként hét félórás playback fellépés annyira megviselte a zenekart, hogy úgy döntöttek, abbahagyják, és az élõ fellépések számát is szeretnék napi kettõre korlátozni. Bebe szerint az élõ koncertek komoly akadálya, hogy a rendezvényszervezõk egy részének "fogalma sincs a koncert technikai feltételeirõl"; ezen néha még az sem segít, ha (mint egyre több zenekar teszi) hetekkel elõre ismertetik igényeiket. Az Emil.RuleZ! "normál esetben havi 3-4, ebbõl maximum egy budapesti fellépést vállal - mondja Hegyi György. - Épp most határoztuk el, hogy nem vállalunk >>matinét>koncertetviszont (a Kartelben eltöltött idõszak, majd a 2002-es kiválása utáni elsõ hónapok tanulságai alapján) egy este nem mennek kettõnél több helyre. Ami az élõ fellépéseket illeti, Pityinger Péter szerint heti két koncert biztosítaná, hogy a zenekar minden tagja "fõállásként" számolhasson a Dopeman-koncerteken történõ közremûködéssel, de ez egyelõre nem reális. Dopeman végzetesnek tartja, hogy "a fellépések helye a koncerttermekbõl a diszkókba került", mert "bár saját dj-vel és élõ mikrofonnal a diszkó korlátai között is lehet show-t csinálni, mire egy fellépés elkezdõdik, a közönség teljesen rápörög az évrõl évre gyorsuló elektronikus zenékre, és éjfélkor már nem nagyon köti le a középtempós popzene". ' ettõl függetlenül szerencsésnek mondja magát: "A szövegeimre ilyenkor is vevõk az emberek, vagy azért, mert forradalminak találják, vagy csak élvezik, ha azt mondom, hogy a kurva anyádat."
A megszólalók egyetértenek kollégáik tavalyi nyílt levelének elvi megállapításaival, ám az állami finanszírozástól többségük irtózik. "Ha az állam közvetlenül beszállna a finanszírozásba, a pártoknak rögtön meglennének a kedvenc zenekaraik, akik egy kicsit mindig közelebb lennének a tûzhöz" - véli Bebe, hozzátéve: inkább szabályozási szerepben tudná elképzelni az államot, mindenekelõtt a rádiókban és tévékben játszott magyar könnyûzene arányainak javításában (lásd: Nemzeti hiphop címû keretes írásunkat). Faltay Csaba, bár "durcás kirohanásnak" tartja a könnyûzenészek tavalyi nyílt levelét, elvárná, hogy "az ORTT legalább a meglévõ szabályoknak szerezzen érvényt". Szerinte egyébként egy megemelt "magyar kvóta" minõségi javulást is hozhatna a hazai könnyûzenébe, hiszen "a nagyobb merítésre kényszerülõ rádiók és tévék beválogatnának a mai fõáramtól elütõ produkciókat is". Dopeman 60 százalékos magyar kvótát tartana ideálisnak, szerinte "a kiadók is bátrabban fektetnének magyar elõadókba, ha a média 90 százaléka nem bojkottálná õket". Hegyi György szerint "a közvetlen finanszírozás még jó darabig ingoványos terület lesz ebben az országban". Ehelyett az állam, amely (azzal, hogy a bevételekre koncentrálva és a hazai zenészek szempontjait figyelmen kívül hagyva értékesítette a kereskedelmi rádiós frekvenciákat) "piaci lehetõséget vett el a magyar könnyûzenétõl", helyesen tenné, ha piaci lehetõséget adna kárpótlásul. "Adókedvezményekkel, kedvezõbb vámszabályokkal már elsõ lépésben el lehetne érni némi sikert."
| Hakni-, koncertárak A közremûködõk gázsiját és a technikai költségeket is számítva nincs nagyságrendi különbség egy-egy félórás fél playback vagy playback fellépés és egy másfél órás koncert tarifái között. Rendezvényszervezõ forrásaink szerint egy vidéki egyetemi városbeli félórás, egymikrofonos buli 120 és 150 ezer forint közötti összegbe kerül; míg ugyanazon elõadó másfél órás élõ fellépése nagyjából 120 ezer forinttal többe fáj. Utóbbi (a zenekar árfolyamán túl) attól is függ, hogy a szervezõ a saját vagy a köz pénzét költi-e. Tudomásunk szerint nagyjából másfélszeres szorzóval dolgozik egy önkormányzati fenntartású intézmény, mint piaci alapon mûködõ társa. Példaként: egy országosan ismert zenekar egy vidéki város magánkézben lévõ szórakozóhelyén 350-400 ezer forintért játszik, miközben ugyanott 600-650 ezerért vesz részt egy önkormányzati rendezésû fesztiválon. Budapesten ugyanezek a számok 500 és 800 ezer forint között mozognak; a késõbb ismertté váló zenekarok szereplése ennél kevesebbe, 250-300 ezer forintba kerül. |
| Lemezek és lovasok Bár a 2002-es mélypont után tavaly enyhén emelkedett a Magyarországon eladott hanghordozók száma, az 1997-es csúcs (több mint 7,8 millió hanghordozó) után 2002-2003-ra 5 millió közelébe esett vissza az eladott példányszám. A terjedõben lévõ internetes letöltés és CD-másolás nyilván hozzájárult a csökkenéshez: 1999 és 2002 között a hazánkba importált üres CD-k mennyisége 500 ezerrõl 25 millióra nõtt. Arról, hogy a kiadók miért irtóznak a legális internetes hozzáférést biztosító csatornáktól, megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy az elsõ hazai, legális letöltést lehetõvé tévõ vállalkozás nem aratott sikert a nagy kiadóknál. Az általunk megkérdezettek többsége a multinacionális kiadók anyacégeinek rugalmatlanságát sejti ennek hátterében. Az Artisjus 2004-re vonatkozó jogdíjközleménye szerint az egyes hanghordozó bruttó fogyasztói árának 8, nagykereskedelmi árának 11 százaléka (CD-n megjelenõ album esetében hanghordozónként legalább 214, kazettánál 126 forint) a szerzõi jogdíj mértéke. A kis kiadók a nagykereskedõknek átadott hanghordozók után folyamatosan, a "nagyok" negyedévenként utalják az Artisjus Szerzõi Jogvédõ Egyesületnek, illetve az elõadói jogvédõ irodának a jogdíjakat, melyek együttesen egy hanghordozó fogyasztói árának 10-15 százalékát teszik ki. Mint az Artisjus osztályvezetõjétõl, dr. Sajó Zsuzsannától megtudtuk, a nagy kiadóknak 15 százalékkal kevesebb jogdíjat kell fizetniük a szerzõknek, mint a kicsiknek. Az osztályvezetõ "ellentételként" említette, hogy az e kiadók által az Artisjushoz letétbe helyezett három hónapos jogdíjhányad biztosítékot nyújt a szerzõknek járandóságuk kifizetésére. |
| Nemzeti hiphop A médiatörvény 6. paragrafusa szerint "a rádió zenei mûsorszámokból szerkesztett évi mûsoridejének legalább 15 százalékát magyarországi gyártású zenei mûsorszámokból kell szerkeszteni". A törvény tehát csak a rádióknak teszi kötelezõvé hazai gyártású zene sugárzását. Az ORTT jogi osztályától kapott felvilágosítás szerint a mûsor-szolgáltatási szerzõdésekben a szolgáltatók többsége "túlvállalja" a 15 százalékos törvényi minimumot, ám azt is megtudtuk a testület munkatársától, hogy az ORTT csak a két országos sugárzású kereskedelmi rádió, a Danubius és a Sláger Rádió adásaiban fürkészi a hazai gyártású produkciókat. Eddig egyiküket sem marasztalták el, ám az általunk szóra bírt zenészek kifogásai nem is ezeket a médiumokat érték, inkább a Budapesten mûködõ, könnyûzenét játszó kereskedelmi rádiók ténykedését. |
