Az 1981-ben Kaliforniában, részben latin-amerikai bevándorlók által alapított Slayer évtizedeken keresztül határozta meg azt a kompromisszummentes hangzásvilágot, amit a heavy metal radikálisabb formáiból ismerünk. A méltó utódok vallomásai szerint a jórészt a thrash metal alapító atyái közé, sőt, a nyolcvanas években néha a
speed metal pionírok közé is sorolt zenekar munkássága nélkül nem lett volna sem
death, sem black metal, és nélkülözni kellene más egyéb még extrémebb és szinkretikusabb fémzenei műfajokat is.
Két korai klasszikus lemezük (Show No Mercy, Hell Awaits) után az 1986-ban, Rick Rubin produceri segédletével egy alapvetően hiphop- (!) kiadónál megjelent, percenként átlagosan 220-szal repesztő Reign in Blood minden taktusában inspirálónak és egyben felforgatónak bizonyult – a Mengeléről szóló Angel of Death sikoltásszerű felütésétől a Raining
Blood ezer közül is felismerhető riffjeiig. Nemcsak a precizitással párosult, vészjóslóan zord hangzás, a lehangolt gitárok fűrészfoghangja és a Dave Lombardo által tökélyre vitt két lábdobos technika volt – ami mennydörgésszerűvé tette az eleve komplex, technikás és szélvészgyors dobjátékot – egyedi a megszólalásukban, de a dalok tónusa, szövege és Tom Araya basszusgitáros-énekes bivalyerős énekhangja is. Merthogy ő inkább énekelt, mintsem hörgött vagy károgott volna.
A két alapító-gitáros, Kerry King és Jeff Hanneman és az Araya által összerakott dalszövegek témáit részben a világ mocskának legaljáról, részben meg kifejezetten az amerikai álom sötét oldaláról válogatták. Mondanivalójukat sorozatgyilkosok (ez főleg Araya fixációja), náci szörnyetegek (ez az Angel of Death-t is jegyző Hanneman sajátos érdeklődési köre), morbid halálnemek, sátánista kultuszok, a vallások (vagy éppen a vallásüldözés) sötét oldala, a pusztító fanatizmus vagy éppen a szakrális ikonográfia kiforgatása töltik ki, ráadásul a dalokban gyakorta egyszerre két nézőpont jelenik meg: az aktuális sötét figuráé, antihősé és a látszólag semleges narrátoré. Nos, ennyi kétértelműség is elég lett volna a pályafutásukat sokáig kísérő sajtópolémiákhoz és az alkalmi (de soha el nem veszített) perekhez, hogy aztán persze őket is utolérje a rockhősöknek kijáró kanonizáció, és most már kétszeres Grammy-díjasnak mondhatják magukat. A közelmúltban elvesztették Hannemant; a gitárhős karját előbb egy morbid baleset (pókharapás, majd az abból kifejlődő húsevőbaktériumfertőzés) tette alkalmatlanná a hangszeres játékra, de 2013-ban bekövetkezett halálát májzsugorodás okozta.
Úgy tűnik, a Slayer utolsó, tizenharmadik albumát talán már soha nem készíti el, helyette tavaly május óta járják búcsúturnéjukkal a világot, s abba szerencsénkre most belefért egy budapesti fellépés is, ami a maga tömörségében visszaadott mindent, amiért a zenekar pályafutására emlékezni érdemes. Húsz számot daráltak le irgalmatlan gyorsasággal, szűk másfél óra leforgása alatt, de így sem maradhatott senkiben hiányérzet. A végén persze sokan ráadást követeltek, de úgy tűnt, hogy ezen a turnén ennyi a megtervezett és gondosan megszerkesztett program. Kétségtelenül van némi alapja annak, hogy a Slayer a színpadon egyfajta gépezetként működik, de mindez nem jelenti azt, hogy monoton lenne az egész, vagy hogy hiányolnunk kéne a váltásokat, amit az is elősegített, hogy a hasonló hangulatú számokat összefüggő blokkban játszották. Ezzel együtt a zenei produkció több mint hibátlanra sikeredett: Kerry King tökéletes gitáros, a Hanneman helyére lépett Gary Holt (a nem kevésbé neves thrashlegenda, az Exodus alapítója) méltó utódként küldte a villámkezű, avatatlanok számára inkább fűrészelésre hasonlító gitárszólókat, Araya a színpad közepére cövekelve, terpeszben énekelt. A Dave Lombardo 2013-as, harmadik kilépése óta doboló Paul Bostaph brutális témái önmagukban is bitang erősek voltak, mintha verőivel egyenesen a dobhártyánkon ütötte volna a taktust.
Illő megemlékezni a színpadképről is, a változatos figurális ábrázolású, a Slayer-univerzum toposzait (vér, halál, koponyák, démonok stb.) megelevenítő molinókról és az infravörös sugárzása alapján is gigantikus grillre emlékeztető, zenészizzasztó tűzshow-ról, melynek végső poénja a lánggal rajzolt pentagram és fordított kereszt volt. Utólag elmondhatjuk, hogy egyáltalán nem egy feloszlás előtti zenekart láttunk/hallottunk, így hát abban sem vagyunk biztosak, hogy nem kezdik újra, miután kipihenték a zenés búcsújárás fáradalmait.
Papp László Budapest Sportaréna, június 11.
