A neve hallatán sokaknak még ma is egy olyan nő képe ugrik be, aki a kávéházak ablakában pengetővel és vonalas füzettel ülve elmélkedik. Ebből a vonalból azóta eltűnt Tracy Chapman, megszűnt Tanita Tikaram, haloványult Enya, és a többi kortárs sem hallat magáról túl sokat. Vega meg a biztos második vonalban rezonál. Talán azért sem lett gigasztár, mert bár költészete nem kiköpött Emily Dickinson, mégis elég bonyolult ahhoz, hogy a diszkó közönsége már ne értse. Legutóbbi, retrospektív albumának válogatása viszont annyira szerencsés, hogy azokat a vásárlókat is meggyőzte, akik maximum a My Name is Luka című világhírű számát ismerik, azt is a Destiny's Child, Lil Kim, Tupac vagy a legutóbbi és egyúttal legrosszabb verziót mixelő Danger Mouse sajátjaként.
A Művészetek Palotájában jószerivel ennek az albumnak az anyagát játszotta el Suzanne Vega, régi jó basszusgitárosa, Michael Visceglia kíséretében, a közönség pedig permanensen ünnepelt.
Csak pár perc késéssel vonult be az intézmény színpadára az urbánfolk betyárleány, öltözéke valahol Nemecsek Ernőé és Edith Piafé között,
kortalan mosollyal, sapkában,
tiszta feketében, de abból sem a márkás darabok. Lehetett volna akár a személyzetből valaki, addig nem is vettük észre, amíg a hangja fel nem pofozta a negyven fokból ide menekült, hűsölni készülő turistákat is.
A Marlene On The Wall című, középiskolás körökben egykor nagy siker, a furcsa szerelmes nóta hangzott el először, és attól kezdve másfél szorgalmas órán keresztül nyomta nekünk a zenés világnézetet. Jellegzetes, bensőséges kvázifolklór, a szemközti hentesüzlet, a bőrön maradt ujjlenyomatok és a szerelmi vihar utáni magány hangulata, a rövid életünkből néhány perc, amiért hálásak lehetünk. És azért is, hogy a továbbiakban nagyjából minden szám előtt értelmezte a következő darabot, és adagolt hozzá néhány New York-i történetet.
A hatvanas évek brazil szamba-dzsesszét idéző, Caramell című opus igazi zenei meglepetés - miközben kiderül, hogyan válik a soha el nem fogyasztott desszertből kellemes, élethosszig tartó vágyakozás. Annak ellenére, hogy a koncerten ülők jól ismerik, új megvilágításba került a 99.9F, illetve a Tim Robbins-filmhez (Dead Man Walking) írt Woman On The Tier című darab. Ez már a durvább széria volt, felhangzott benne a Blood Makes Noise, a világ legérdekesebb és számomra mind ez ideig legnormálisabb AIDS-balladája is. Vakmerő egy pop-népdal a már említett Tom's Diner, különösen úgy, hogy itt tulajdonképpen pusztán elreppelte az előadó, nem volt hozzá hangszer, csak egy kis kollektív ritmustani útmutató, hogy épülhessen tovább a publikum. Vega egyébként nemcsak híres lett ezzel a dallal, hanem híressé tette a Broadway kétezer-akárhanyadik keresztutcájának sarkán álló, csaknem azonos elnevezésű éttermet is. Komoly kutatói szerint a szöveg alapján pontosan meg lehet határozni, hogy melyik valóságos napon játszódik a sztori. A New York Post címlapján akkor hozták az alkoholmérgezésben meghalt színészről a hírt, esett az eső, és sokan állítják, hogy magukra ismertek a mellékszereplőkben is. Így születik a nagyvárosi legenda, amelynek az egyik teremtője Suzanne maga.
Előkerült még a sok ismert dal között az I'll Never Be Your Maggie May című is. Ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem ennek a dalnak a súlyát - mondja, ami nem csoda, hisz az idén ment hozzá egy olyan íróhoz (Paul Mills), aki már 23 éve megkérte a kezét. Ez a nő kész ballada, illetve romantikus thriller maga is.
Az In Liverpoolt viccesen "In Budapest" szöveggel kezdi, és közli, hogy erről a városról még írni fog, mert tetszik neki, talán már az ősszel megjelenő új lemezén. Vajon a mi fővárosunkban melyik kávéházban ücsöröghetett? Tisztességesen kétszer is visszatapsolta a hallgatóság, amire persze készült, mert nagyon jól tudta, hogy órákig hallgatnák még bármelyik dalát. Egy alkalommal meghökkentő új számot konferált, és ez a téma részemről eddig csak tőle nem volt rémületes, a dal címe New York Is A Woman, mindössze egy hónapos, és arról szól, hogy szeptember 11. óta hogyan tért magához a metropolis, hogy mennyit változik, mennyit változunk mindannyian. Csak a szemlélődő Suzanne Vega örök.
Művészetek Palotája, 2006. július 20.
