Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006. július 27.

Zene

Nyolc kis kritika

Verdi: Luisa Miller Tudj' isten, mi az oka, de tény, hogy ez a - Schiller polgári szomorújátékán alapuló - korai Verdi-opera sosem volt képes tartós népszerûségre vergõdni hazánkban. Pedig igazi, hétpróbás remekmû, amint arról mindenki meggyõzõdhet, aki csak megtekinti a Metropolitan Opera 1979-es elõadásának frissen közrebocsátott felvételét. Az ámulatba ejtõ fölfedezést elsõsorban a Scotto-Domingo-Levine háromságnak köszönhetjük, ám mivel hármójuk mûvészi együttmûködését pár héttel ezelõtt, a DG Manon Lescaut-lemezérõl szólván (Magyar Narancs, 2006. május 4.) már kellõ reverenciával megsüvegeltük, most sor kerülhet a produkció egyéb erõsségeinek méltatására is. Annál is inkább, mivel a komoly és önérzetes atyát, Millert a korszakos amerikai bariton, Sherrill Milnes adta, a szokott robusztus férfiméltósággal, s a máskor bizony elõ-elõforduló gikszerek nélkül. A másik apafigurát, a zord Walter kancellárt Bonaldo Giaiotti hozta, akinél szebb hangú olasz basszus a felvétel idõpontjában aligha akadt, az ármányfelelõs Wurm titkár alakítója pedig a lassanként Milnes nyakára növõ James Morris volt. A vérfagylaló énekû, nemszeretem Morris már ekkor tökéletes intrikusként tûnt fel, s játékát látva nincs okunk elámulni azon, hogy utóbb elõkelõ helyet biztosított magának a nagy Jágók operatörténeti panteonjában.

A rendezésrõl, az elõadás rendezõi koncepciójáról nincs egy szavunk sem, hiszen ez az este szõröstül-bõröstül az énekeseké volt. Más esetben ezt indokolt bosszúsággal, bõsz szemöldökráncolás közepette említenénk. Na ja, más esetben.

László Ferenc

Universal/Deutsche Grammophon, 2006

*****

The Durgas A banda két tagja legalább tizenöt éve a "Tilos az Á"-ban kezdte magyarországi vendégszerepléseit. Beugrottak, ha már turnén vannak Európában, nem lehetne-e itt is fellépni valahol. Még pénzt is adnak, csak játszhassanak, ilyenek voltak már akkor is, amikor The Subtle Plague-nek hívták õket, és kaliforniai punkrockot játszottak mint Jello Biafra örökösei. Kisebb átalakításokkal aztán a maradék Simmersbach fivérek vezetésével The Drastic Measure-ként bukkantak fel újra. A hamisítatlan hippi szülõktõl származó és a világ majd' minden kontinensén nevelkedett zenészek most élik a harmadik virág(gyerek)korukat. Aztán vagy két éve Németországban, ahonnan valójában származnak, találkoztak két másik zenésszel, Joni Heine basszusgitárossal és Rainer Baumgartner dobossal, azóta The Durgas néven adnak - sokszor jótékonysági - etno-rock-country-koncerteket. Nekik ez természetes, és bár merõben más, mint az elõzõ zenéik, a szövegekben még mindig ott a lázadás, az America Wake Up! fíling, végül is nem baj, ha az ellenállás egzotikus. A Margit-szigeti Sark kertben, ami egyébként is állandó tartózkodási helyük, híresen hosszú koncerteket adnak, mert beáll zenélni minden arra járó kannás vagy önjelölt énekes. Ugyanis különös ismertetõjelük, hogy ultraszociálisak. Ezért az új dologért már nem vagyok oda, de megértem, hogy nem lehet mindenki egész életében Barcs Miki, és láttam, hogy mások eksztatikus táncot jártak hajnalig. Apropó, akik látni akarják Voza János (ex-Specko Jedno) egyszemélyes ütõs szekciójának csatlakozását, azok mindenképp menjenek egyszer oda.

- sisso -

Sark kert, július 18.

****

Duna napozó és tusoló Újpest végében, közvetlenül a Megyeri csárda mellett volt a Tungsram strand. Húsz-harminc évvel ezelõtt még pazar pesti beachnek számított, lila Floridának, a gyáraktól bûzlõ Váci út és a szennyezett Duna között elterülve. De a közelmúltban, más külvárosi strandokhoz hasonlóan, a "Tungi" is bedobta a törülközõt. Kapujára lakat került, az egyre gazosabb terepet fegyveres õr és kutya vigyázza, a medencékben minden bizonnyal csontok hevernek - különösen ebédidõben. Állítólag felújítják.

De a nosztalgiázóknak akad egy vigaszág, amibe belekapaszkodhatnak. A híres strand kerítésén fekete nyíl mutat a "Duna napozó és tusoló"-nak nevezett létesítmény irányába. Nem lehet eltéveszteni, a nyíllal jelzett földút beleszalad a bejáratba. Be van kerítve ez is, de bárki szabadon besétálhat, igaz, tábla figyelmeztet, hogy a 700 forintos belépõt a büfében kell megváltani. Kétségtelenül korrekt megoldás, hiszen amíg eljutunk odáig, szemügyre vehetjük, miféle szolgáltatásokat kínál a Duna napozó és tusoló.

Napozni és tusolni valóban lehet, ráadásul fürdõmedencét és gyerekpancsolót találhatunk a leginkább egy vállalati üdülõ kertjére emlékeztetõ nadrágszíjtelken. Emellett sportpálya és játszótér is akad, és természetesen ott a büfé/pénztár, preparált muflonfej-dekorációval, hétvégi pacal- és babgulyásajánlattal. És ha még ez sem lenne elég, a lámpaoszlopokra erõsített hangszorókból Komár László, Varga Miklós vagy épp a Modern Talking örökzöldjeit hallgathatjuk. A (koedukált!) öltözõ is egyedülálló a maga nemében: a szobában csupán egy lelakatolt Varia szekrénysor és két lábmosó található. Persze nem biztos, hogy az elõtte elhelyezett fekete szkáj trolibuszülés a legszerencsésebb ülõalkalmatosság egy ilyen helyen. A rozsdás mászókáktól és az itt-ott felbukkanó építési törmeléktõl is meg kéne szabadulni, és persze az sem válna hátránnyá, ha az ütött-kopott medence vize tisztább lenne. Hát még, ha bizonyos pontjain nem rázná meg az áram a gyanútlan fürdõzõt.

- legát -

**

Magas szõke férfi felemás cipõben 'skori lelet, rutinellenõrzés során került elõ a sarki újságosstand magazinnak álcázott DVD-i közül. Pierre Richard 1972-es keltezésû kémparódiáját valamikor a nyolcvanas évek elején adta a televízió, de mi, a késõi szocializmus büszke napközisei nem a tízéves lemaradást láttuk benne, hanem a sok hangtompítós pisztolyt, lehallgatókészüléket és persze a kémnek nézett ügyefogyott hegedûst, aki nemcsak a neki állított csapdákon bukdácsol keresztül sértetlenül, de Mireille Darc ágyába is bemanõverezi magát. Ezekért a kalandjaiért - különösképpen az utóbbiért - nagyon tudtunk rajongani a magas szõkéért, ismerve azonban a régi rajongások természetét (hányszor elõfordult már, hogy egykori szívügyeink egy-két évtized elmúltával csúnyán cserbenhagytak minket), most mégis óvatosságra intettük magunkat. Hogy a Magas szõke esetében ki lett hûtlen kihez? - nos, úgy tûnik, az elmúlt húsz-egynéhány évben mindkét oldal átesett egy-két elõnytelen változáson. Ahogy sejtettük, Pierre Richard fõmûvérõl az derült ki, hogy távolról sem az a vígjátékklasszikus, aminek hinni véltük, rólunk pedig az, hogy még egy ilyen jóféle és ártalmatlan marháskodással is hajlamosak vagyunk kötözködni. Mai szemmel persze jól látható, hogy Richard elsõsorban Funés-t utánozza, ám a balfácánság magasiskolájában néha gyengén teljesít, mai szemmel azonban azt is érdemes észrevenni, hogy még az ilyen gyengébb pillanatokért is ezerszer kárpótolva vagyunk: mindenekelõtt Bernard Blier és Jean Rochefort egymással versengõ, remekbe szabott fapofái és az isteni Mireille Darc kivillanó farpofái jóvoltából.

- köves -

Forgalmazza a Best Hollywood

****

U19 nõi labdarúgó-Eb - Svájc Azon sportágaknál (mondjuk tenisz, kézilabda, ezer egyéb), ahol a nõi versenyzésnek mélyebbre nyúló gyökerei vannak, a mezei nézõ jobban hajlamos eltekinteni a különbségek méricskélésétõl. Egyenjogúság ide, oda, azért a focival mégis úgy vagyunk, hogy amit a lányok ûznek, azért még mindig egy "másik" sport. Ja, lehet. De ha a mûnem élvezeti értékének küzdelmi oldalát vesszük figyelembe, a lemaradás korántsem feltûnõ. Szemünk se rebben, amikor kijelentjük: e mostani nõi junior Eb-döntõ (Németország-Franciaország, na ja!) bizony "jó meccs volt" - csak így, szimplán, megkülönböztetõ jelzõ fel sem merülhet. Úgy az elsõ negyedóra vége táján hervadt le pofánkról az ostobán elnézõ mosoly. Akkor ugyanis egy Isabel Kerschakowski nevû személy (ék, született 1988-ban, az 1. FFC Turbine Potsdam játékosa) kábé hét méterrõl, dõltében, félfordulattal, félmagasan, kapásból úgy bevágta, mint... Mint? Mint ahogy csak egyvalaki tudta ezt, valaha. Gerd Müller, senki más! Innentõl nem volt semmi de. Egészen addig, míg ez a szõke kislány a második félidõ elején el nem szaladt, s a messzire kifutó kapus mellett könnyedén elhúzva a labdát, a sarokba nem lõtt. Akkor jött még egy de, az, hogy: de ezt a Nemzet Bombázója sem nagyon tudta volna utánacsinálni. Eztán a nézõ, a szpíker, de tán még a franciák is a mesterhármasért szurkoltak. Nem jött össze, a harmadik gólt egy 1988-as születésû szõke kislány (ék, az 1. FFC Turbine Potsdam játékosa) szerezte, bizonyos Monique - a többit tudják: Kerschakowski. Ikrek, van ilyen. A "berni csoda", úgy látszik, távolról sem nemi kérdés.

KKJ

Eurosport, élõ közvetítés, július 23.

*****

Prima Norsk 3. - The Space Disco Edition Korunk legszórakoztatóbb elektronikus zenei irányzatai között kiemelt figyelmet érdemel a space disco vagy cosmic disco - a sokféle nációból rekrutálódó, ám napjainkban fõképp és hangsúlyosan északi (skandináv) származású producerek munkáiból egyszerre lehet kiérezni a klasszikus diszkó, a hetvenes évek korai elektronikus zenéi, az elektro, a funk és legfõképpen a nyolcvanas évek italodiszkó-felvételei iránti beteges rajongást. A per.def. space disco-sláger egyszerre juttatja eszünkbe a Bowie-Eno duó munkáit meg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának tipikus (reklám- és ismeretterjesztõ filmek aláfestõjeként használt) zenéit - miközben letörölhetetlenül rajtuk korunk minimálelektronikus tánczenéinek hatása. Az érdemdús Beatservice kiadó tavalyi kiadványa remek és egyben módfelett tanulságos áttekintést kínál a norvég ûrdiszkóproducerek munkáiból, ami ez esetben korántsem véletlen - tudniillik innen származik a szcéna két, tán legnevesebb alakja, a producerduóként is jól ismert Lindstrsm és Prins Thomas, miként a szintén respektált Todd Terje is. Nos, a Prima Norsk 3. zömmel, bár nem kizárólag az õ munkáikat tárja a nagyközönség elé - megannyi sajátos sláger, a maguk módján dallamos, jól felépített szerzemények, mint a puttyogós (a Popcornt is megidézõ) Further Into The Future Lindstromtól és Prins Thomastól, Olaf Bregge és Sideshow Jsgge végtelenül funky Gul Bossa vagy Todd Terje Bodiesának Prins Thomas-féle erotofunk remixe, benne némi szétcincált Whole Lotta Love-hangmintával. Egy korszakos kompiláció - ahol majdnem minden rendben van.

- minek -

Beatservice/Neon Music, 2005

**** és fél

Holmi, 2006. július A folyóirat a legméltóbb módon tiszteleg nemrég elhunyt alapító szerkesztõje elõtt: írást közöl tõle. Domokos Mátyás "Non-fiction" alcímû memoár-esszéje Csernus Tibor 1955-ben keletkezett Három lektor címû festményének keletkezéstörténetét ismerteti (ehhez kapcsolódik a "Figyelõ" rovatban Forgács Éva kritikája Csernus retrospektív kiállításáról), és kitér meglehetõsen abszurd utóéletére is. Nagyszerû cikk, milyen kár, hogy Domokos már nem írhatta meg emlékiratait! Elkezdte egyáltalán? Nem tudom, de ha mégis, remélem, a lap nem fukarkodik majd a töredékben maradt részek közlésével. Domokos elképesztõ tárgyismerete, irodalomimádata egyszerûen pótolhatatlan. És persze olykor finom, olykor indulatos humora is. Ám az irónia, a humor terén a lapban Jane Austen viszi a pálmát, levelei (Vallasek Júlia ihletett fordításában) ugyanazt mutatják, mint káprázatos regényei: az édes virágok tövén mindig hegyes fullánkú darázs lapul. Csernus mellett egy másik nagy kortárs, Jeney Zoltán a lap fõszereplõje, a Halotti szertartás címû eddigi fõ mûvéhez nem kisebb pályatárs gratulál, mint Kurtág György. Ám a Jeneyvel közölt beszélgetés (Farkas Zoltán a készítõje) már kissé barátságtalan az olvasóval, a szó minden értelmében kimerítõ, és noha elképesztõen alapos és mélyenszántó, azt éreztem, kevesebb több lenne, azaz némi húzás nem ártott volna. A mû egy vonatkozásáról Dalos Anna írt fontos tanulmányt.

És akkor még nem szóltam a harmadik kortárs fõszereplõrõl, Pauer Gyuláról, akinek életmûvérõl Perneczky Géza közölt fantasztikusan érdekes és szellemes esszét, melynek legmulattatóbb része egy lábjegyzet, mégpedig a 36.; a kritikai rovat gyöngyszeme ez. A nagy terjedelmû tanulmányok miatt a szám nem közöl kortárs magyar prózát, a jóég tudja, nekem valahogy nem hiányzik.

- banza -

300 Ft

*****

Túl a sövényen Nem a Túl a barátságon gyermekbarát verziója, ám a szeleburdi mókus és az egoista mosómedve baráti ölelkezésének népnevelõi szándéka vitathatatlan. Tavaly nyáron a manhattani állatkert elkényeztetett nagyvadjai voltak rosszul a dzsungel apró termetû benszülötteinek látványától, most az alacsony növésû erdõlakók szabadulnak rá a kertváros (részben) kegyetlen lakóira. Míg az átlag hatvancentis gyûjtögetõk téli álmukat aludták, a megszállók kertes házakat építettek a nyakukba. Az emberiség rászolgált a revánsra. A Dreamworks stúdióban kétségkívül dúl a technikai forradalom, s nem akartak unalmasnak tûnõ Madagaszkár 2-vel elõrukkolni. Nádszálvirág fenevadak helyett szõrmók lények megalkotására konvertálták szoftverjeiket, miután tisztára mosták programozóik - kreativitásra máskor nyilván oly alkalmas - agyát. Most egy brutális állat (medve XXL) az oka mindennek. A szerethetõ, de jelentõs adósságot felhalmozó mosómedve miatta kényszerül gerinctelen módon beépülni az erõsen táplálékorientált kongregációba: vagy õ, vagy a tortilla. Az egysíkúra gyúrt, színtelen karakterek inkognitóban ugyan, de sokadszorra köszönnek vissza. A kajahajsza remek lecke (az animációsra belökött) gyerkõcök számára: ha lopsz, csalsz és kihasználsz, még mindig van esélyed a boldogabb életre. Az emberi sztereotípiákból összeeszkábált állatkákat nem kell félteni, ilyen tempóban minket fenyeget legjobban a kihalás veszélye. A serdületlen népség mosolyog, szüleik kevésbé.

Balázs Áron

Forgalmazza a UIP-Dunafilm

**

Neked ajánljuk