Monterey nagy hírét nem a dzsesszfesztivál alapozta meg, hanem a gáláns férfiak, akik tudták, hogy egy gallon bor milyen kedves ajándék egy nőnek. A fél gallon bor is szép ajándék, különösen, ha még mást is adnak mellé, és a hatvanas években ez könnyen lehet egy rockkoncert, a kétezresekben meg egy hőskorba visszarévedő DVD. Az én ajándékomon a 67-es Monterey Popfesztivál egyik koncertje van, egy szám kivételével teljes egészében. Jimi Hendrix viszont esélyt sem ad a nosztalgiára.
Ez volt a rockéra első nagyobb szabású felvonulása, ahová, ne szépítsük a dolgot, csak vattának hívták meg az alig pár hónapja létező Jimi Hendrix Experience-t, állítólag Paul McCartney ajánlotta be. A seattle-i illetőségű Hendrix 1966-ban pályázott át Angliába, és az új trió (Noel Redding - basszgitár; Mitch Mitchell - dob) a londoni klubokban őrjítette a jónépet. Hogy milyen eredménnyel - és milyen hangminőségben! -, az is megítélhető, mert a DVD extrái közt van két fekete-fehér felvétel 66-ból. A Cream (és John Mayall) híveként némi távolságból nézhettem a rockszcénára, és jól emlékszem arra a döbbenetre, amit a Hey, Joe okozott. Az a fehér zenészek korszaka volt, akik a maguk képére-hangjára formálták a bluest, hogy a végén már az anyja sem ismert volna rá. R & B (vigyázat, ez akkoriban pl. a Stonest jelentette, nem a mai feka slágerzenét), hardrock, pszichedelikus rock, acidÉ ilyen elnevezések voltak, Hendrixre is ráhúzhatjuk, ha muszáj, de ő "elsajátította" és újra néger zeneként játszotta őket.
Balkezes volt, de jobb híján be kellett érnie egy áthúrozott jobbkezes gitárral. Vannak, akik ennek tulajdonítják egyéni technikáját és a semmihez sem hasonlítható hangzást (én ezt nem hiszem), de abban teljes a közmegegyezés, hogy minden idők legnagyobb villanygitárosa volt, a mai napig ő vezeti az összes rockgitároslistát. Üstökösként süvített el fölöttünk, az a néhány szerzeménye örökbecsű és megunhatatlan klasszikus, de különlegességét, egyedülállóságát a feldolgozásokból (elég, ha a Like a Rolling Stone-t említem) érthetjük meg a legkönnyebben. Énekesként nem szokták magasra értékelni a gitár istenkirályát, holott az énekstílusa is meglehetősen sajátos volt. Valójában nem is ének ez, hanem énekbeszéd, és néha azt gondolom, hogy Hendrix nem az éneket kísérte a játékával, hanem fordítva, a hangjával kísérte a gitárzenét.
Ha Monterey, akkor nem hallgathatok szemérmesen arról, hogy ezen a koncerten, a záró Wild Thing közben felgyújtotta a gitárját. Utána fel is aprította, de ez akkoriban már szinte bevett volt. Van egy kis füzet a DVD-hez, megismerhetjük belőle a fesztivál létrejöttének történetét (az extrák közt is van egy doku erről), és elolvashatjuk Mitchell dobos emlékezését, aki szőrmentén bevallja, hogy Jimi előre készült az akcióra, mintegy a Who együttessel való rivalizálás jegyében. A felgyújtásról az ún. kultikus fotókból tudtam, és Hendrixet is csak fényképről ismertem. Nem törtem magam azért, hogy filmen is lássam rettenetes ruházatát (zsabóit, tollboáit és pitykés mellényeit), továbbá a gitározást foggal-körömmel, hát mögött, láb között és egyéb cifra módokon. De ennek a DVD-nek lehetetlen ellenállni, hiszen mi választhatunk kameraállást a számokhoz! A hangminőség pedig nem csak a londoni klubfelvételhez képest kiváló. Jimi 25 évesen lépett fel Montereyben, és élőben jobban látni, mint a fotókon, hogy milyen fiatal. És mi már azt is tudjuk, hogy még két éve van hátra.
A feltörekvő, ifjú zenekar és a hazájába visszatérő Hendrix számára óriási tétje volt ennek a montereyi fellépésnek. De tétkoncert az Unplugged In New York is másik balkezes hősünknek. A Nirvana 1993 végén már befutott, megcsinált zenekar, de külső botrányok, belső ellentétek tépázzák, amelyek minden ellenkező látszattal szemben akörül forognak, hogy van-e élet a tömegsiker után. A sikerÉ hát nem ez a leghőbb vágya az összes kamasznak, aki a garázsban püföli a dobot, nyúzza a gitárt és üvölt, mint a fába szorult féreg? És mivel elenyésző részük éri csak el, hajlamosak vagyunk állati közönnyel fogadni a szép és gazdag kevesek sirámait. Pedig szétcsúszottak és időnek előtte, poétikusan fiatal korban elhaltak hosszú sora bizonyítja, hogy a szerencsés kevesek közül is csak a legszerencsésebb legkevesebbek élik túl ezt az elemi csapást.
Noha Kurt Cobain ravatalozónak rendezte be a fellépés színhelyét, az Unplugged a túlélésről szólt. És miután
fekete-fehéren és fényesen
bizonyította a túlélés, a továbblépés lehetőségét, Cobain fél év múlva fejbe lőtte magát. Ami vérlázító, és rohadt nehéz megemészteni.
Hendrixék montereyi koncertfelvételével szemben a Nirvana-DVD igen keveset nyújt az elkötelezett rajongónak, aki már rég videóra vette magának az egészet, az extrákkal együtt. Két dolgot nevezhetünk meg, amiért ennek is ott a helye a gyűjteményben: a próbák és az eddig csak CD-ről ismert két szám (Oh Me, Something in the Way) látható változata. Ami az előbbit illeti: ezek a "jelmezes főpróba" részletei közvetlenül a koncert előtt, és még csak megközelítő képet sem adnak arról, mekkora munkát fektettek bele. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy Cobain a legkevésbé sem volt egy laza, drogos csávó, aki beleverte a fecskendőjét az egészbeÉ Éppen hogy halálosan komolyan vette a dolgot, aprólékosan eltervezett mindent, a számok sorrendjétől a színpadképig a koncerteken, a lemezborítókat, az interjúkat, a klipeket, azt a keveset, ami miatt rendre összerúgta a port a rendezőkkel. (Ugyanezzel a halálos módszerességgel vitte végbe az öngyilkosságot is, de mi maradjunk még életben.) Kivált igaz ez az Unpluggedra, ahol a Nirvana közkeletű imázsától igencsak elütő módon, dalszerzőként és előadóként kellett prezentálnia magát Cobainnek. Kulcsfontosságú volt a számok kiválasztása, és némelyikért vérre menő, zsarolós-fenyegetős harcot vívott az MTV-főnökökkel.
Ami a próbafelvételekből igazán érdekes, az a Pennyroyal Tea. Önmagában is meglepő lehet, hogy Cobain termékeny szerzőként milyen kevés igazán személyes dalszöveget írt, és ezek közt is a Pennyroyal az egyik legszemélyesebb. E dalnak számos változata ismert (koncertről, lemezről, még Courtney is nyomta a Hole-lal), de amit az Unplugged lemezén hallunk, attól kiráz a hideg. A próbán még valami egész más szól, amit ketten játszanak és énekelnek Pattel (Smears, az új gitáros). Aztán a koncerten egyszer csak megszólal Kurt, hogy inkább egyedül játszaná, és egy másik hangnemben. A végén pillanatnyi döbbent csend, s mikor elül az ováció, azt mondja Novoselic, a régi barát: "That was really good." Ez egy nagy fordulópont, felenged a fogcsikorgató feszültség, és Kurt, talán először, elmosolyodik.
Ezt a mozzanatot még az MTV jó szeműnek nem nevezhető adásrendezője is megörökítendőnek ítélte. Más fontos részletekről - a legritkábban látjuk Cobain reakcióját a közönségre, az interakciókat a zenésztársakkal és a nagy hatású befejezést is tönkrevágják, amikor azonnal ráúsztatják a stáblistát - viszont lemaradunk, mert hiába vették fel az Unpluggedot több kamerával, mi csak azt láthatjuk, amit ők akarnak. Ezen változtathatott volna a DVD, de nem tette. Reménykedjünk, hogy megvan még az eredeti, teljes anyag, és ha másért nem, üzleti racionalitásból van olyan terv a fejekben és a fiókokban, hogy egyszer megjelentetik.
Forgalmazza az Universal
