- kg -
A UIP-Dunafilm bemutatója
***
James Patterson: London hídjai Állatokról szól ez a bestiálisan ostoba krimiszerûség. Az egyikük a Menyét. Aberrált szexuális sorozatgyilkos. Bár nevét és küllemét ismerik a hatóságok, sosem tudják elkapni. És aztán ott a másik, a Farkas. Róla csak annyit tudnak, hogy vélhetõen orosz. Talán férfi és szakállas. Talán nõ és borotvált. Talán KGB-s. Talán nem. De õ aztán elfogja a Menyétet, és ettõl kezdve a saját céljai szolgálatába állítja. És vajh, minõ cél vezérli e nagyvadat? ", nem sok, mindössze az uralom a világ felett. Ennek érdekében akarja szopatni a világ nagyjait, az amerikai elnököt, a német kancellárt, a francia elnököt és az angol miniszterelnököt. A sorrend tetszõleges. Ha nem paríroznak, a levegõbe repül Tel-Aviv, Frankfurt, New York és London. Plusz talán még bónuszként Párizs. A sorrend ismét tetszõleges. A váltságdíj hatmilliárd dollár. Vagy a duplája. Ellenfelük, Alex Cross, naná, hogy fekete bõrû, naná, hogy elvált, naná, hogy FBI-ügynök, naná, hogy közben pszichiáter, akinek, mikor fél Európa már lángban áll, az a legfõbb gondja, hogy jól aludt-e Nana nevû nagymamája.
Nulla motiváció, nulla emberábrázolás, nulla miliõrajz, nulla környezetfestés, szánalmas nyelv. Egy helyzet: "Az egyik emberünk látott egy gyanús alakot egy rakétavetõvel egy magánház tetején." Mi tagadás, ebben tényleg lehetett valami gyanút keltõ. Egy másik: "Aztán felhívtam Nanát. Neki elmondtam az igazat, hogy éreztem magam a flaszteron egy atombombával a csuklómon." Mint az életben. Mindez szót se érdemelne, ha nem az egyik legpatinásabb kiadónk jelentette volna meg. Gyalázat.
- banza -
Fordította Molnár Katalin. Európa Könyvkiadó, 2007, 330 oldal, 2400 Ft
*
Manu Chao: La Radiolina A balos antiglobalista José-Manuel Thomas Arthur Chao épp csak kiverte a biztosítékot a Szigeten (tényleg, kétszer), máris új stúdiólemezzel jelentkezett, és ismét padlóra küldte az egész trendinek beállított angolszász könnyûzenei szcénát.
A La Radiolina 21 számos korong, de a lemez 52 perce valójában egy és oszthatatlan hangulatfolyam. A nyitó tételt, a 13 Díast pörgõs Las Vegas-i rockabillynek vélhetnénk, csakhogy a szöveg angol helyett spanyol, és a latinos temperamentum a szám végére mindent elural. Nem is enged ki aztán, egészen az Amalucada Vida lassú, elnyújtott befejezéséig. Manu boszorkánykonyhája a kezdetek óta azért különleges, mert szervesen ötvözi a ska, a punk, a sanzon, a reggae, a hiphop és a flamenco elemeit mindenféle egyéb, fõként latin-amerikai etnodallammal. Most az El Hoyóval tényleg elérte a ska és a reggae beházasításával hozható maximumot, a Besoin de la Lune pedig olyan, mintha Benkóék még szenvedélybõl bendzsóznának, franciául énekelve. A La Radiolina annyiban tér el a korábbi lemezektõl, hogy a 46 éves Manu a súlypontokon a tüzes, punkos rock and rollra gyúrt rá leginkább (Rainin In Paradize, El Kitapena, Y Ahora Que?).
A dalszövegek azért változatlanul fõként a szerelemrõl, a gettókról és a bevándorlókról szólnak - amenynyiben hinni lehet a spanyolt, franciát, portugált, angolt és valamely arab nyelvi dialektust egyaránt bíróknak, merthogy Manu ezeket továbbra is keveri akár egy számon belül is. Kivételt a Politik Kills jelent, de ezt meg nem kell tán külön magyarázni.
- szami -
Warner, 2007
*****
Kisfiam A franciáknak nagy a gyakorlatuk a serdülõ fiús filmekben, mostanság a Dardenne fivérek forgatnak sokat a családon belüli poklok anatómiájáról. Martial Fougeron filmje sem árul zsákbamacskát, az apa szerepében azt az Olivier Gourmet-t láthatjuk, aki mind a Fiú, mind a Gyermek címûben benne volt.
De esetünkben nem rá szegezõdik a figyelem, bár a meghasonlástól és gyávaságtól terhes figuráját példásan formálja meg. Sokkal inkább Nathalie Baye és Victor Sevaux kettõsére: elõbbi otthoni tétlenségre kárhoztatott, öregedõ asszony, utóbbi pedig kamaszodó, csendes fia. S mivel egy elhaladó mentõautóval indulunk, van idõnk felkészülni a várhatókra.
Ám a középosztály pasztell, hétköznapi, ízléses díszletei mégiscsak olyan atmoszférát takarnak, aminek megízlelése veszélyes mennyiségû önmagunkba tekintést okozhat bizonyos filmnézõi esetekben. A magány, az érzelmi nyomor és a kegyetlenség e körtáncának még a legszerényebb jelzõje, hogy szédítõ.
Yorgos Arvanitis operatõr kétségkívül odateszi magát. A Kisfiam a képeitõl igazán erõs: a szenvtelen kamera néha elpihen egy tekinteten, egy testtartáson, s ugyanúgy nem rág a szánkba semmit, mint a szereplõk dialógusai. Igazából csak bemutat valami ismerõset, végigvisz egy lelki deformáció stádiumain, de olyan empátiával, az emberi lélek olyan mélységeit tárva föl, aminek igazsága talán nem mindenkinek lesz hiteles, s bizonyára sokan betegesnek találják majd a filmkészítõi szándékot is - de ez inkább csak a põre igazság megpillantása fölött érzett zavar mentegetése lesz.
- dercsényi -
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
****
The Coral: Roots & Echoes The Beatles, Oasis, The Beta Band, Love, Burt Jansch, Captain Beefheart, Pink Floyd, The Smiths - így kezdõdik a héttagú liverpooli zenekart ért hatások listája a myspace oldalukon. Elsõ négy lemeze alapján a Coral valóban egy változatos, egészen valószínûtlen mûfaji párosításokat alkalmazó, sokszínû hatásokat magába olvasztani képes társaság. Ahogy azt a brit zenekaroknál megszoktuk: még mindig csak a húszas éveik közepén járnak, de már egészen komoly életmû van a hátuk mögött.
Már a 2002-es, cím nélküli debütáló lemez is igazi olvasztótégely volt: megfért egymás mellett a hatvanas évek beatzenéje és pszichedéliája, az experimentál és a folk-rock, a beat-pop és a blues, a country és a bossa nova, majd a második nekifutással is szinten maradtak - a Magic and Medicine szintén nagyon erõs kísérlet volt a különbözõ, közeli vagy távoli mûfajok összeházasítására (nem nagyon tudunk mondani még egy olyan együttest, amelynek zenéjében megfér egymás mellett a Madness, Tom Waits, a Doors és az Echo & The Bunnymen). Az alig félórás Nightfreak And The Sons Of Becker már kissé szétesõ kísérletezés volt, az Invisible Invasion viszont újfent egy erõs anyag nagyszerû dalokkal, a hatvanas éveket idézõ megszólalással.
Az ötödik lemez (amelyet Noel Gallagher londoni stúdiójában rögzítettek) esetében pedig az a helyzet állt elõ, hogy a Coral tagjai hirtelen megkomolyodtak (felnõttek talán? - nem valószínû), és már nyoma sincs a pszichedéliának, a zenei csapongásoknak. James Skellynek és zenekarának ez a "megérkezõs" lemeze, olyan egyszerû és szép dalokkal, mint a Not So Lonely, a Jacqueline vagy a Music At Night. Leheletnyivel több zenei kalandozást azért elvártunk volna, de nem panaszkodhatunk, pláne, hogy a hangzás annyira magával ragadó, hogy tananyag lehetne hangmérnöktanfolyamokon.
Hó Márton
Sony BMG/Deltasonic, 2007
****
Atlétikai világbajnokság, Magyar Eurosport Eleinte furcsállottam a dolgot, pár döntõ volt mindössze naponta, ellenben az Eurosport több órát nyomott, élõben éjjel meg kora délután, és ismételtek is. Nem lesz ez így kissé hosszadalmas? Ugyan, miért lenne érdekes a 400 gát vagy a 100 méter minden elõfutama, egy-két biztos továbbjutó menõvel, és sok-sok ürgével?
Nekem végül nagyon tetszett, végignéztem mind a tíz napon. De az is biztos, hogy csak a képpel nem mentem volna semmire. Színes gatyás meg trikós emberek közül valamelyik mindig gyorsabban fut, messzebbre dobja, ugrik, mint a másik. Oszt? Ám nem pusztán arról van szó, hogy a magyar sportkommentátorok - hát, enyhén szólva sem álltak mindig a helyzet magaslatán, és sokszor nem maradt más választás, mint a készülék lehalkítása, és õhozzájuk képest Szabó Gábor, Kovács Dusán és Gyulay Márton tényleg más minõség. Nem csak arról beszélek, hogy ez a három ember lexikálisan roppant fölkészült, és tudja az összes volt és érvényes világ- és egyéb rekordot, a versenyzõk idei és tavalyi és évekkel ezelõtti eredményeit, és emlékeznek régi, nagy versenyekre és hõsökre is. És még csak nem is arról, hogy ezeket az adatokat értelmezni tudják, kinek volt jobb vagy rosszabb az idei szezonja és miért, kinek jó a hajrája, ki dõl be a kanyarban és ki dob finn módra, és mit várhatunk az utolsó százon a jamaicai kislánytól. De ez a három pali - pedig éppúgy, ahogy én, egy képernyõ elõtt ültek végig - mindent látott, a legapróbb részletet is, észrevették a drámát, értették a taktikát, tudták, hogy ott a pályán ki mit miért csinál. És szerették, amit láttak, a sportot, meg szerették azt is, amit csinálnak, hogy jó kedélyûen magyaráznak a fogékony laikusnak. Nélkülük - még egyszer: Szabó Gábor, Kovács Dusán és Gyulay Márton - tényleg alig is mentem volna valamire.
- bbe -
*****
Richter The Master, Volume 4 - Beethoven Hoffmann, ha megéri, bizonyára nem írta volna Beethoven zongorás trióiról (és általában a mûfajról), hogy bennük a cselló mellérendelt szerepet játszik. De mielõtt az egyik csúcs, a B-dúr trió (op. 97) megjelent volna, az író végleg távozott az árnyékvilágból. Pedig mennyire örült volna a második tételnek, melynek scherzóját éppen a cselló kezdi, dörmögve-morcosan! A Richter-sorozatnak e Beethoven-mûveket tartalmazó darabját a trió hallgatásával kell kezdeni. A harmadik tétel indulásának zsolozsmás imájánál szebbet elgondolni is nehéz, és aztán az egymás nyakába hágó variációk! Álljon jellemzésükre egy másik Beethoven-mûrõl szóló Hoffmann-idézet: "ebben a mûvészi felépítményben szüntelen elsuhanva váltakoznak a csodásnál csodásabb képek, amelyekben egymás után, egy idõben tûnik fel öröm és fájdalom, bánat és gyönyör. Különös alakok lejtik vidám táncukat, hol fénylõ pontokként libbennek el a messzeségbe, hol szikrázva és villámolva pattannak szét, hol pedig változatos csoportokban ûzik és kergetik egymást." Richter partnereivel (Mihail Kopelman - hegedû; Valentyin Berlinszkij - cselló) éppen a leírtakat valósítja meg csodálatos koncentráltsággal, humorral, rögtönzésszerû spontaneitással.
Az elsõ lemezen Richter négy darabot játszik (Esz-dúr szonáta, op. 31; C-dúr rondó; G-dúr rondó, op. 51; A-dúr szonáta, op. 101). A legmeggyõzõbb az Esz-dúr szonáta; az indítás ideálisan lebeg a naivitás és a komoly megszólalás határán, hogy hamarosan mély rezignációba torkolljon. Aztán folyik tovább a küzdelem: a scherzo démoni humora után a menüettben a tökéletes egyszerûség, a hangszeres éneklés soha nem giccses vagy eltúlzott eufóniája nyûgöz le, a negyedikben pedig egy kicsit megtébolyodunk - a melléütések most nem számítanak. Viszont nem okoz maradéktalan örömet a kései A-dúr szonáta: az indulás ismét gyönyörû, ám a zárótétel kisebb hanghibái ezúttal zavaróak, az elõadás eléggé darabos.
- Csont -
Universal/Decca, 2007, 2 CD
**** és fél
Hajlakk Elsõsorban szerényebb képességû komikusok privilégiuma párhuzamosan, több szerepben egyszerre brillírozni. A listavezetõ kétségkívül Eddie Murphy, már évtizedek óta. De kérdés, hogy a Norbit orbitális sikerét követõen egyáltalán megismernénk-e, ha eredeti valójában ránk köszönne a sarkon. Ha a nézõ ráunt a banánra, és egyáltalán nem leli a viccet a kínos öntömjénezésben, akkor végszükség esetén Hollywood sztárjai - lehetõleg molett formákban kiteljesedve - bármikor alakíthatják az ellenkezõ nemet. Ugyan volt, mikor a cél szentesítette az eszközt (Van, aki forrón szereti; Mrs. Doubtfire), mindazonáltal a varázslatos metamorfózisra a legtöbbször se szükség, se mentség. Martin Lawrence például kétszer is kiállta a nemi átalakulás gyötrelmeit. Maszkmesterek hada órákon keresztül aggatta rá a szilikont, csupán azért, hogy kilószámra oszthassa a helyzetkomikum generálta hülye poénokat.
Ám a súlyos egyéniségükkel hódítók között itt az elsõ igazi nehézfiú, John Travolta! Barátunk a Hajlakk duci anyaszerepében pihegve ismét bizonyítja, hogy miért õ a szombat esték királya. Milyen csuda helyesen is anyáskodik a mozi igaz gyöngyszeme, Nikki Blonsky felett! Ugyan az alacsony kislánynak húsos a combja, de ügyesen ropja a táncot, és énekelni is tud, így hát kijelentjük: õ a legüdítõbb színfolt a vásznon. Egy John Waters-mû újrájától egyéb veretes konklúziót nem is nagyon várhatunk, így marad a remény, hogy a lányzót a közeljövõben láthatjuk-hallhatjuk még.
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
***
