Zene

Baj van, ha a regényhős rögtön a legelső oldalon egy "álmos, pimasz kifejezést" sugárzó szempárral találja szemben magát egy mexikói csehóban, de a baj, azon belül is a női baj a műfaj sajátja: James M. Cain kifejezetten az ilyenekre specializálta magát, az Európánál meg is jelent nemrégiben az életmű három bajügyi alapvetése (A postás mindig kétszer csenget, a Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce). A Szerenád sztorija - ahogy kell, a főlúzer egyes szám első személyű előadásában - a 3 pesós férfiúi önbecsülés szintjéről rugaszkodik neki; kávéra és piskótára még csak telik ennyiből, de az álmos és pimasz tekintet tulajdonosának meghódítására aligha.

Változik a világ, és minden híreszteléssel szemben a progresszió sem veszett ki belőle egészen: még a világpremier előtt megtudtuk, hogy a hatodik Potter-filmet nem más értelmezői kör üdvözölte, mint a Vatikán (a szériát korábban kiátkozásokon edzett nyelvezettel ledorongoló) félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano. A lelkes klerikális recepció baljóslatú üzenet: ugyan miféle gótikus horrorba hajló fantasy az, amit még ők is a keblükre ölelnek? Nos, igencsak szordínós mulatság.

A kolozsvári lap mintegy nyolcvanéves hagyományokra tekinthet vissza, és az utóbbi húsz év során a célkitűzései lényegüket tekintve változatlanok. A legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok köréből válogatott kérdések szervezik a húzórésznek számító tematikus blokkokat, amelyek azzal az igénnyel készülnek, hogy az adott szakterület számára releváns írások a laikust is eligazítsák.

kínálja számunkra az a háromlemeznyi felvétel, mely a jeles amerikai pianista, Richard Goode és a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar termékeny, immár több pesti koncertet is tartós élménnyé avató munkakapcsolatának négy év előtti állomásán, 2005-ben készült. Az ilyesféle összkiadásokat rendszerint az etalonállítás nem (vagy legfeljebb csak alig) titkolt szándéka motiválja, s ezúttal az öt versenymű esztétikai-zenetörténeti ívét markánsan megrajzoló Goode-nak sikerült is e nagyralátó vállalkozás.

Végy két eltérő nemű, 30 feletti lúzert. Erőltesd össze őket egy kínos randin a szingliklubban.

picivel tán asszonyosabb, mint 1985-ben, amikor először hallhattuk, miként lesi ki intim ügyeit Marlene a szobája faláról, de ez egyrészt 24 év és gyerekszülés után természetes, másrészt semmi jelentősége - viszont a hangja mit sem változott. Ugyanaz a tiszta, látszólag eszköztelen, mégis határozott kifejezőerővel bíró énekhang, s persze a régi csábítás: értelem és érzelem, együtt, ahogy a legjobb.

Az ördög tudja, hogy mennyire vagy semennyire nagy baj, de kétségkívül ahhoz vagyunk szokva a moziban, hogy a rosszarcú haverok várnak egy hatalmas, ám koszos és ósdi járgánnyal a térnek is beillő széles utca túlsó oldalán. Aztán irány új köztörvényes kalandok után... Valamivel jobb, bár ritkább esetben egy hidrogénszőke, festett arcú szerencsétlen vár, panofixbundában.

Ennél jobb pedigrével és gyanúsabb tartalommal rég indult tévésorozat a bevállalósak mezőnyében. A produceri piramis csúcsán Steven Spielberg személyesen, a szellemi anya szerepében Diablo Cody (a Juno Oscar-díjas forgatókönyvírója, volt sztriptíztáncos, önjáró médiaszemélyiség), a főszerepben pedig Toni Colette, aki nem kompenzálni jött át a nagyvászonról a kisképernyőre, hanem a kihívás kedvéért. A kihívás hivatalos neve disszociatív identitászavar, a nem hivatalos pedig Tara: férjezett, kétgyermekes, dolgozó asszony, akiből stresszhelyzetben kibuknak alternatív énjei.

1999 áprilisában a coloradói Columbine-ban két kamaszkorú diák vérfürdőt rendezett az iskolában - talán a legismertebb borzalom a sok közül. Michael Moore híres Kóla, puska, sült krumpli (Bowling for Columbine) című mozgóképes röpiratának is ez az alapsztorija.

Tizenkettedszer rendezték meg idén Európa egyik legrangosabb és legerősebb könnyűzenei fesztiválját. Bár az eső nem kímélte a résztvevőket, ez cseppet sem vont le az esemény élvezeti értékéből.

Hatodik éve, hogy ünnepi játékok zajlanak Veszprémben. Eddig főleg a dzsessz, idén a tánczene és a világzene is ütött.

A Ministry-főnök Al Jourgensen után az indusztriális metál másik legendás alakja, a Nine Inch Nails életre hívója, Trent Reznor is parkolópályára állítja zenekarát, legalábbis átmeneti jelleggel. A hírek szerint Reznornak egyelőre csak a koncertezésből lett elege - valami olyasmit nyilatkozott, hogy a NIN élő teljesítményét már nem lehet fokozni -, de idén tavasszal még egyszer jó alaposan körbeturnézták a világot, és (részben a nyilatkozat hatására) mindenhol óriási sikerrel futottak a fellépések.

A harminchárom éves költő harmadik kötete az idei könyvhéten jelent meg. Borítója bánatvörös és nyersfekete férfialakot ábrázol, nem arcot, hanem egy ölelésbe lágyuló testet, egy szenvedélyes árnyékot, egyik rokonunkat az alvilágból, vagy mondhatnánk úgy is: forró másunkat, amikor olyan lobogásnak adjuk át magunkat, amelyet csak a szívünk kíván, de másnapi szellemünk könnyedén hajlandó volna mulandónak minősíteni.

Elek Tibor monográfiája minden erénnyel rendelkezik - ha különböző mértékben is -, amely egy klasszikus monográfiától elvárható. Alapos, gondosan mérlegel, megbízható minőségérzékkel választ, figyel arra, hogy érvvezetése közérthető legyen, komolyan veszi közvetítői funkcióját. Beszédes szavajárása, "az én mai olvasatom szerint" egyszerre utal mértéktartásra (minden megértés csak részleges lehet, nem biztos, hogy okosabbak vagyunk az egész minket megelőző hagyománynál és azoknál is, akik még meg sem születtek) és öntudatra. A könyv az életpályát tagoltan, arányosan mutatja be, nem kezeli tabuként az életrajzot, de nem is hangsúlyozza túl, figyelmet fordít a regionális hatásokra, a fontos helyszínekre és szereplőkre, irodalom- és társadalomtörténeti folyamatokra, egyszóval történetet mesél, ahogy Gion fontos erényének is a történetmesélés megújítását tartja.