picivel tán asszonyosabb, mint 1985-ben, amikor elõször hallhattuk, miként lesi ki intim ügyeit Marlene a szobája faláról, de ez egyrészt 24 év és gyerekszülés után természetes, másrészt semmi jelentõsége - viszont a hangja mit sem változott. Ugyanaz a tiszta, látszólag eszköztelen, mégis határozott kifejezõerõvel bíró énekhang, s persze a régi csábítás: értelem és érzelem, együtt, ahogy a legjobb. Az Olimpiai Csarnok, a Ganz, a Margitsziget és a Sziget Fesztivál után ötödszörre a Gödör ideális fellépti helynek bizonyult, merthogy nem a levegõtlen és rossz akusztikájú belsõ térben játszott, hanem a szabadban, a lépcsõk aljában. A távolabb ülõk is viszonylag közel érezhették hozzá magukat, õ pedig mindent megtett a közvetlen hangulatért. A Marlene On The Wall-lal indított mûsor bõ harmadát elsõ két albuma akusztikus gyöngyszemeivel szórta tele, a fennmaradó részt kábé egyenletesen osztotta el az ezt követõ repertoárból, gyakorlatilag best of-szerûen, egészen a tavalyelõtti Beauty & Crime albumig (amirõl csak két dalt hozott), sõt ezen túl is, egy még folyamatban lévõ projektig (amit a The Man Who Played God képviselt). A megunhatatlan standardoknak köszönhetõen nyerõ megoldás ez, ugyanakkor a kelleténél óvatosabb, mert sokkal több dala érdemelné meg, hogy újra felfedezhessük. Mint például most a My Favourite Plum vagy a Tombstone; utóbbi a rockosabb darabok közül való, s ezekbõl - a mûsor egészétõl eltérõen - hiányzott a dob az egyébként elegendõ elektromos gitár és a basszus mögül. Utóbbi ma már elmaradhatatlan az eredetileg a cappella Tom's Dinerbõl is - Suzanne Vega ezzel a lüktetéssel és a finoman aláhúzott templomi atmoszférával együtt vette vissza a DNA által feldolgozott slágerét, amihez itt, a Gödörbõl föltekintve a Bazilika kupolájának látványa is hozzátette a magáét ("the bells of the cathedral"). Én azóta is az õ hangjára gondolok.
Gödör, július 25.
****
