Kiállítás: Instant regények (Karol Kállay fényképei a Mai Manó Házban)

  • Németh Gábor
  • 2001. július 19.

Zene

A provincialitás halálbiztos ismérve, ha nem látom azokat az értékeket, amiket
az orrom elé pakol az Úr. Nem látom, mert azt bámulom, mi van odaát, messze, hogyan csinálják a nagyok. A szlovák fotográfusnak, Karol Kállaynak is szépen, nyugiban, oda-vissza föl kellett bőröznie a világot, hogy végre itt, a szomszédban is észrevegyem. Igaz, most is csak egy lélegzetelállítóan normális intézmény, a Magyar Fotográfusok Háza csendes munkájának eredményeképpen. Avernisszázs nagyjából százszázalékos párában úszott, ám így is meglehetősen barátságosra sikerült. Előbb a magyar kolléga, Korniss Péter vázolta röviden Kállay pályáját (lásd keretes írásunkat), majd maga az ünnepelt szólt néhány szót. Na, ne hülyéskedj, mondhatná valaki, pedig

érdemes a pillanatot fölidézni,

mert a szlovák fotográfus a meggyőződés nyugodt fölényével hangjában azt mondta: sem jobb, sem rosszabb fotós nem lettem a mestereimnél.

Nem szokás ilyen őszintén fogalmazni.

Az idézet Kállay képeinek láttán pontosan annak értendő, ami - egy termékeny élet józan értékelése. Panaszkodsz vagy dicsekszel? - ez a kérdés itt nem merülhet fel. Pedig nem akárkik, akiket Kállay mint követendő példákat említett a megnyitón - Brassai, Kertész, Cartier-Bresson, a talán kevesebbek számára ismert Vadas a hivatásos fotográfia elitjét képviselik, méghozzá nemcsak esztétikai, szakmai értelemben, hanem a mesterség ethoszának tekintetében is. Semmi hivalkodás, a tökéletes technikai tudás mint említhetetlen minimum, a tárgy szeretete, biztos komponálás, az ábrázolt személyek irányában tapintat és részvét, visszafogott, ám erős érzelmek, a szakma iránt érzett legjobbfajta alázat.

Kállay pontosan illeszkedik a huszadik századi fotó történetének fentebbi nevekkel fémjelezhető vonulatába. Viszonylagos névtelensége a középkori mestereké - nem tartotta szükségesnek a mindenáron való eredetieskedést. Egész egyszerűen csak jó képeket akart csinálni, meg is van az eredménye. A Magyar Fotográfusok Házának első emeletén rendezett kiállítás, mint annyiszor, most megint egyszer a kiállításrendező Gera Mihály értő figyelmét dicséri. A finom gesztusokra, a visszatérő motívumokra tereli a figyelmet, és persze

Kállay kedves képalkotó elvére,

az erős kontrasztra, az ellentétekre. Az ellentét lehet tematikus, narratív - ellenszéltől borzos, szőke kisfiú elszalad a Csapajev-sapkás katonák menete mellett, ipari táj a szent szobrának hátterében. Lehet formai-jelentéstani - amikor az ikont csókoló, fejkendős öregasszony éppen a festett alak kontrapozíciójába hajlik. Lehet kompozicionális feszültség forrása, mint azon a képen, amit Kállay Rómában készített 1955-ben. A Termini nyilvános telefonjának dőlő, hanyagul fecsegő férfi testének balra húzó fővonala éppen kiegyensúlyozza az előtérben órájára pillantó nő jobbra helyezett súlyvonalát. A két könyök viszont, a férfi telefont tartó karjának háromszöge és a nő órás kezének háromszöge pontos rímet alkot, ruháik egyensötétje pontosan metszi ki alakjukat a Termini fénnyel telített teréből. Ezt a briliáns kompozíciót nem lehet beállítani, itt azt érhetjük tetten, amit Kállay a többször idézett bevezetőjében

az időtöredékekben rejtőző elbeszélésnek

nevez. Ez a kép kocka lehetne egy Antonioni-filmben.

Elé és mögé jeleneteket lehetne írni.

A fotográfus igazi fegyvere az érzékeny türelem.

Megveszekedetten várakozni a tökéletes pillanatra, és amikor elérkezik, habozás nélkül exponálni. A jó kép az értelmezés munkájában térré válik, csapdába ejti a nézőjét, elcsábítja, a háromdimenziós tér illúziójába. Foglyul ejti, mint Kállay Róma, 1955 című képe, melynek a perspektíva szabályainak megfelelően zsugorodó figurái a véletlen rafinált tökélyével tagolják a teret, terelik a tekintetet egyre beljebb, a természetes emberi magány stációi mentén egészen a már lefényképezhetetlenbe.

Az időtöredékbe fagyott elbeszélés - kibeszélhetetlen. Epikus anyaga annyira sűrű, hogy a végeredményt legjobb volna talán instant regénynek nevezni. Aki Közép-Európában született, eleve birtokolja azt a tudást, amit boldogabb helyeken csak nagy szenvedések árán lehet megszerezni. Ez pedig az ember eredendő, felszámolhatatlan kiszolgáltatottságának bizonyossága. Ez egyben Kállay szerencséje. Ennek a tudásnak ugyanis már nincs szüksége pátoszra és retorikára. Elég rögzíteni, ami történik, a hiánytalanul birtokolt mesterség szabályai szerint. Marad a részvét fanyar hitelessége.

Németh Gábor

Karol Kállay: Fotográfiák; Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház; Budapest VI. kerület, Nagymező utca 2o.; rendezte: Gera Mihály; megtekinthető 2oo1. augusztus 29-ig hétköznap 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnapokon 11 és 19 óra között

Karol Kállay

1926. április 26-án született a szlovákiai Cadcán. Tizenegy évesen, a szüleitől kapott Zeiss Ikonta 6 x 6-ossal kezdett fényképezni, majd ´40-ben áttért Rolleiflexre. Első díját két évvel később, a Pozsonyban rendezett országos fotótárlaton kapta. Tizenhat évesen (!) már a svájci Camera magazinban publikál. Közgazdasági tanulmányokat végez, ám ekkorra már eldőlt a sorsa, példaképeit, Robert Frankot, Cartier-t, Bressont és William Kleint követve hivatásos fotográfus lesz. 1950 óta járja a világot, Európán kívül Japánban, az USA-ban, Mexikóban, Görögországban, Albániában Észak-Koreában és Kínában készít sorozatokat, albumokat. 1955-ben kezd divatfotóval foglalkozni, nevéhez fűződik a szlovák divatfotó megújítása. Első önálló tárlatát 1956-ban rendezi. Több mint harminc könyve jelent meg, a mostani kiállítás alkalmából a 2000-es Slovo Na Tvári - Word On Face (Szó az arcon) című albuma a budapesti Mai Manó Házban is megvásárolható. 1957-ben munkáit két díjjal ismeri el az American Popular Photography magazin. 1992-ben a nagy tekintélyű német Geo az Év Fotográfusa címmel tünteti ki.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.