érdemes a pillanatot fölidézni,
mert a szlovák fotográfus a meggyőződés nyugodt fölényével hangjában azt mondta: sem jobb, sem rosszabb fotós nem lettem a mestereimnél.
Nem szokás ilyen őszintén fogalmazni.
Az idézet Kállay képeinek láttán pontosan annak értendő, ami - egy termékeny élet józan értékelése. Panaszkodsz vagy dicsekszel? - ez a kérdés itt nem merülhet fel. Pedig nem akárkik, akiket Kállay mint követendő példákat említett a megnyitón - Brassai, Kertész, Cartier-Bresson, a talán kevesebbek számára ismert Vadas a hivatásos fotográfia elitjét képviselik, méghozzá nemcsak esztétikai, szakmai értelemben, hanem a mesterség ethoszának tekintetében is. Semmi hivalkodás, a tökéletes technikai tudás mint említhetetlen minimum, a tárgy szeretete, biztos komponálás, az ábrázolt személyek irányában tapintat és részvét, visszafogott, ám erős érzelmek, a szakma iránt érzett legjobbfajta alázat.
Kállay pontosan illeszkedik a huszadik századi fotó történetének fentebbi nevekkel fémjelezhető vonulatába. Viszonylagos névtelensége a középkori mestereké - nem tartotta szükségesnek a mindenáron való eredetieskedést. Egész egyszerűen csak jó képeket akart csinálni, meg is van az eredménye. A Magyar Fotográfusok Házának első emeletén rendezett kiállítás, mint annyiszor, most megint egyszer a kiállításrendező Gera Mihály értő figyelmét dicséri. A finom gesztusokra, a visszatérő motívumokra tereli a figyelmet, és persze
Kállay kedves képalkotó elvére,
az erős kontrasztra, az ellentétekre. Az ellentét lehet tematikus, narratív - ellenszéltől borzos, szőke kisfiú elszalad a Csapajev-sapkás katonák menete mellett, ipari táj a szent szobrának hátterében. Lehet formai-jelentéstani - amikor az ikont csókoló, fejkendős öregasszony éppen a festett alak kontrapozíciójába hajlik. Lehet kompozicionális feszültség forrása, mint azon a képen, amit Kállay Rómában készített 1955-ben. A Termini nyilvános telefonjának dőlő, hanyagul fecsegő férfi testének balra húzó fővonala éppen kiegyensúlyozza az előtérben órájára pillantó nő jobbra helyezett súlyvonalát. A két könyök viszont, a férfi telefont tartó karjának háromszöge és a nő órás kezének háromszöge pontos rímet alkot, ruháik egyensötétje pontosan metszi ki alakjukat a Termini fénnyel telített teréből. Ezt a briliáns kompozíciót nem lehet beállítani, itt azt érhetjük tetten, amit Kállay a többször idézett bevezetőjében
az időtöredékekben rejtőző elbeszélésnek
nevez. Ez a kép kocka lehetne egy Antonioni-filmben.
Elé és mögé jeleneteket lehetne írni.
A fotográfus igazi fegyvere az érzékeny türelem.
Megveszekedetten várakozni a tökéletes pillanatra, és amikor elérkezik, habozás nélkül exponálni. A jó kép az értelmezés munkájában térré válik, csapdába ejti a nézőjét, elcsábítja, a háromdimenziós tér illúziójába. Foglyul ejti, mint Kállay Róma, 1955 című képe, melynek a perspektíva szabályainak megfelelően zsugorodó figurái a véletlen rafinált tökélyével tagolják a teret, terelik a tekintetet egyre beljebb, a természetes emberi magány stációi mentén egészen a már lefényképezhetetlenbe.
Az időtöredékbe fagyott elbeszélés - kibeszélhetetlen. Epikus anyaga annyira sűrű, hogy a végeredményt legjobb volna talán instant regénynek nevezni. Aki Közép-Európában született, eleve birtokolja azt a tudást, amit boldogabb helyeken csak nagy szenvedések árán lehet megszerezni. Ez pedig az ember eredendő, felszámolhatatlan kiszolgáltatottságának bizonyossága. Ez egyben Kállay szerencséje. Ennek a tudásnak ugyanis már nincs szüksége pátoszra és retorikára. Elég rögzíteni, ami történik, a hiánytalanul birtokolt mesterség szabályai szerint. Marad a részvét fanyar hitelessége.
Németh Gábor
Karol Kállay: Fotográfiák; Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház; Budapest VI. kerület, Nagymező utca 2o.; rendezte: Gera Mihály; megtekinthető 2oo1. augusztus 29-ig hétköznap 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnapokon 11 és 19 óra között
Karol Kállay
1926. április 26-án született a szlovákiai Cadcán. Tizenegy évesen, a szüleitől kapott Zeiss Ikonta 6 x 6-ossal kezdett fényképezni, majd ´40-ben áttért Rolleiflexre. Első díját két évvel később, a Pozsonyban rendezett országos fotótárlaton kapta. Tizenhat évesen (!) már a svájci Camera magazinban publikál. Közgazdasági tanulmányokat végez, ám ekkorra már eldőlt a sorsa, példaképeit, Robert Frankot, Cartier-t, Bressont és William Kleint követve hivatásos fotográfus lesz. 1950 óta járja a világot, Európán kívül Japánban, az USA-ban, Mexikóban, Görögországban, Albániában Észak-Koreában és Kínában készít sorozatokat, albumokat. 1955-ben kezd divatfotóval foglalkozni, nevéhez fűződik a szlovák divatfotó megújítása. Első önálló tárlatát 1956-ban rendezi. Több mint harminc könyve jelent meg, a mostani kiállítás alkalmából a 2000-es Slovo Na Tvári - Word On Face (Szó az arcon) című albuma a budapesti Mai Manó Házban is megvásárolható. 1957-ben munkáit két díjjal ismeri el az American Popular Photography magazin. 1992-ben a nagy tekintélyű német Geo az Év Fotográfusa címmel tünteti ki.
