Kiállítás: Instant regények (Karol Kállay fényképei a Mai Manó Házban)

  • Németh Gábor
  • 2001. július 19.

Zene

A provincialitás halálbiztos ismérve, ha nem látom azokat az értékeket, amiket
az orrom elé pakol az Úr. Nem látom, mert azt bámulom, mi van odaát, messze, hogyan csinálják a nagyok. A szlovák fotográfusnak, Karol Kállaynak is szépen, nyugiban, oda-vissza föl kellett bőröznie a világot, hogy végre itt, a szomszédban is észrevegyem. Igaz, most is csak egy lélegzetelállítóan normális intézmény, a Magyar Fotográfusok Háza csendes munkájának eredményeképpen. Avernisszázs nagyjából százszázalékos párában úszott, ám így is meglehetősen barátságosra sikerült. Előbb a magyar kolléga, Korniss Péter vázolta röviden Kállay pályáját (lásd keretes írásunkat), majd maga az ünnepelt szólt néhány szót. Na, ne hülyéskedj, mondhatná valaki, pedig

érdemes a pillanatot fölidézni,

mert a szlovák fotográfus a meggyőződés nyugodt fölényével hangjában azt mondta: sem jobb, sem rosszabb fotós nem lettem a mestereimnél.

Nem szokás ilyen őszintén fogalmazni.

Az idézet Kállay képeinek láttán pontosan annak értendő, ami - egy termékeny élet józan értékelése. Panaszkodsz vagy dicsekszel? - ez a kérdés itt nem merülhet fel. Pedig nem akárkik, akiket Kállay mint követendő példákat említett a megnyitón - Brassai, Kertész, Cartier-Bresson, a talán kevesebbek számára ismert Vadas a hivatásos fotográfia elitjét képviselik, méghozzá nemcsak esztétikai, szakmai értelemben, hanem a mesterség ethoszának tekintetében is. Semmi hivalkodás, a tökéletes technikai tudás mint említhetetlen minimum, a tárgy szeretete, biztos komponálás, az ábrázolt személyek irányában tapintat és részvét, visszafogott, ám erős érzelmek, a szakma iránt érzett legjobbfajta alázat.

Kállay pontosan illeszkedik a huszadik századi fotó történetének fentebbi nevekkel fémjelezhető vonulatába. Viszonylagos névtelensége a középkori mestereké - nem tartotta szükségesnek a mindenáron való eredetieskedést. Egész egyszerűen csak jó képeket akart csinálni, meg is van az eredménye. A Magyar Fotográfusok Házának első emeletén rendezett kiállítás, mint annyiszor, most megint egyszer a kiállításrendező Gera Mihály értő figyelmét dicséri. A finom gesztusokra, a visszatérő motívumokra tereli a figyelmet, és persze

Kállay kedves képalkotó elvére,

az erős kontrasztra, az ellentétekre. Az ellentét lehet tematikus, narratív - ellenszéltől borzos, szőke kisfiú elszalad a Csapajev-sapkás katonák menete mellett, ipari táj a szent szobrának hátterében. Lehet formai-jelentéstani - amikor az ikont csókoló, fejkendős öregasszony éppen a festett alak kontrapozíciójába hajlik. Lehet kompozicionális feszültség forrása, mint azon a képen, amit Kállay Rómában készített 1955-ben. A Termini nyilvános telefonjának dőlő, hanyagul fecsegő férfi testének balra húzó fővonala éppen kiegyensúlyozza az előtérben órájára pillantó nő jobbra helyezett súlyvonalát. A két könyök viszont, a férfi telefont tartó karjának háromszöge és a nő órás kezének háromszöge pontos rímet alkot, ruháik egyensötétje pontosan metszi ki alakjukat a Termini fénnyel telített teréből. Ezt a briliáns kompozíciót nem lehet beállítani, itt azt érhetjük tetten, amit Kállay a többször idézett bevezetőjében

az időtöredékekben rejtőző elbeszélésnek

nevez. Ez a kép kocka lehetne egy Antonioni-filmben.

Elé és mögé jeleneteket lehetne írni.

A fotográfus igazi fegyvere az érzékeny türelem.

Megveszekedetten várakozni a tökéletes pillanatra, és amikor elérkezik, habozás nélkül exponálni. A jó kép az értelmezés munkájában térré válik, csapdába ejti a nézőjét, elcsábítja, a háromdimenziós tér illúziójába. Foglyul ejti, mint Kállay Róma, 1955 című képe, melynek a perspektíva szabályainak megfelelően zsugorodó figurái a véletlen rafinált tökélyével tagolják a teret, terelik a tekintetet egyre beljebb, a természetes emberi magány stációi mentén egészen a már lefényképezhetetlenbe.

Az időtöredékbe fagyott elbeszélés - kibeszélhetetlen. Epikus anyaga annyira sűrű, hogy a végeredményt legjobb volna talán instant regénynek nevezni. Aki Közép-Európában született, eleve birtokolja azt a tudást, amit boldogabb helyeken csak nagy szenvedések árán lehet megszerezni. Ez pedig az ember eredendő, felszámolhatatlan kiszolgáltatottságának bizonyossága. Ez egyben Kállay szerencséje. Ennek a tudásnak ugyanis már nincs szüksége pátoszra és retorikára. Elég rögzíteni, ami történik, a hiánytalanul birtokolt mesterség szabályai szerint. Marad a részvét fanyar hitelessége.

Németh Gábor

Karol Kállay: Fotográfiák; Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház; Budapest VI. kerület, Nagymező utca 2o.; rendezte: Gera Mihály; megtekinthető 2oo1. augusztus 29-ig hétköznap 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnapokon 11 és 19 óra között

Karol Kállay

1926. április 26-án született a szlovákiai Cadcán. Tizenegy évesen, a szüleitől kapott Zeiss Ikonta 6 x 6-ossal kezdett fényképezni, majd ´40-ben áttért Rolleiflexre. Első díját két évvel később, a Pozsonyban rendezett országos fotótárlaton kapta. Tizenhat évesen (!) már a svájci Camera magazinban publikál. Közgazdasági tanulmányokat végez, ám ekkorra már eldőlt a sorsa, példaképeit, Robert Frankot, Cartier-t, Bressont és William Kleint követve hivatásos fotográfus lesz. 1950 óta járja a világot, Európán kívül Japánban, az USA-ban, Mexikóban, Görögországban, Albániában Észak-Koreában és Kínában készít sorozatokat, albumokat. 1955-ben kezd divatfotóval foglalkozni, nevéhez fűződik a szlovák divatfotó megújítása. Első önálló tárlatát 1956-ban rendezi. Több mint harminc könyve jelent meg, a mostani kiállítás alkalmából a 2000-es Slovo Na Tvári - Word On Face (Szó az arcon) című albuma a budapesti Mai Manó Házban is megvásárolható. 1957-ben munkáit két díjjal ismeri el az American Popular Photography magazin. 1992-ben a nagy tekintélyű német Geo az Év Fotográfusa címmel tünteti ki.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.