Régóta hiszem azt, hogy ha már nem férünk oda a nagy dolgokhoz, közelítsünk a kicsikhez, hogy velük bíbelődve vigasztalódjunk áldatlan állapotunkban. Úgy tetszik, Csontó Lajos sem igen gondolta másként, amikor az 1999-2003 között készített munkáit kiállítássá szerkesztette, majd a meglepően jól megképzett, a magyar égbe enyhe spirállal feltörő falakra felrakta azokat.
Szerény, őrlős akarat működhetett Csontóban, szolid erő, mellyel felmorzsolhatja a néző ellenállását, aki fölfelé közlekedve a kiállítótér guggenheimes rámpáján enigmatikus kép-szöveg együttesek szürke sugallatára veszíti el lépésről lépésre a jókedvét. Senki nem tud semmit, s talán nem is kell, nincs is szükség az értésre, pusztán csak a hangulatra, mely körülbelül annyit éreztet, hogy ismert fogalmak páráján kellene keresztül-áthatolni, csak éppen semmi nincs kimondva, minden úgy elomlik, minden oly költői. Tényleg az, nagyjából azon a szinten, amin a beállt-megkötött rosszkedvű, késő gimnazista, kora egyetemista blogolók szenvednek és vágyódnak el rendületlenül a kicsiny világból egy még kisebbe. Csontó - tényleg - nem szenveleg ugyan, viszont fekete-fehér munkáit
áthatja a bánat,
mely langy permetként éri a nézőt, hogy az aztán valami egyetemessé tett vád vagy éppen szúrós önmarcangolásra hajlító szándék nélkül ne nézhesse a képeket (majd meg önmagát). Miközben az embernek persze fogalma sincs, mert el van előle rejtve, mitől is borul, nyúlik ki a képek láttán, melyek többnyire kis, saját vagy innen-onnan kiragadott, tehát reprodukált fotók jókora nagyításai. És mégis, az elomló szürke felületek a titokzatos szavakkal rámondják az ember lelkére: szar ez az egész.
A spirál tetején azonban - mert de jó! a felhők fölött mindig kék az ég és süt a nap - egy más világ vár: nagy, színes képek a barátságról, a szerepről és szerepvállalásról vagy annak hárításáról, az identitás átérzéséről és váltogatásáról; nagy, az életnagysághoz közeli felvételek, technikai perfekcionizmussal, és finom utalásokkal az elmúlt negyven év koncept-, reklám- és úgynevezett képzőművész-fényképezésének eredményeire. A blogos, story-artos utat a fényes-ironikus, inszcenált fotók sora zárja le, melyen a csúcs, a korona az Andy Warhol összefoltozott hasát megörökítő Richard Avedon-szériát is felidéző "fríz", melyen Csontó barátai vesznek részt egy konceptuális-narratív
hasfelmutatás
szertartásában, némi önkéntelen tiszteletet adva egyebek mellett Helmut Newtonnak (Isten nyugosztalja!) is. E munkák nagy találmánya, hogy Csontó biztonsággal és bravúrosan használja azt az ezeréves festészeti trükköt, amivel a (szent)képek alkotói elérték, hogy "modelljeik" folytonosan és szigorúan szemmel kövessék izgékony nézőjüket, mintegy ellenőrzést gyakoroljanak felettük. Csontó ezt a fotográfiában eddig nemigen látott eszközt szellemesen, józan humorral alkalmazza: figurái nemcsak az ellenoldalt, tehát az életet, a nézők által képviselt valóságot figyelik, de mintha önmagukat is őszintébben helyeznék bele világtól elszakítottságukba; a szemek csillanása az aktivitás értelmére villan rá. TalánÉ
Hajdu István
Millenáris Park, február 22-ig
