Amióta a szaxofonos rátalált saját útjára (és ezzel a Szabados Györgyöt követő irányzat nagyjából legfontosabb zenekarvezetőjévé vált), azóta mindig előre néz, nem tesz nagyobb kitérőket, legfeljebb szélesíti az utat. Utoljára akkor volt radikális újrakezdés a pályáján, amikor „szétzavarta” az eredeti kvartettjét, amellyel befutott. Jellemző módon most is tagja zenekarának az akkor feloszlatott együttes dobosa, a pótolhatatlan Baló István. Azt sem lehet újdonságnak tekinteni, hogy kvartettjében Horváth Balázs vette át a bőgőszólamot, mert Dresch és Borbély közös zenekarában ő alapember. Egész pontosan ugyanannyi autentikus népzenét hallottunk, mint etnodzsesszt; egy-egy órát. Az egyszerre meghatott és kajlán tréfálkozó Dresch előrebocsátotta: szünet nincs, kimenni nem lehet. Azt is mondhatnánk tehát, hogy Dresch számára akár patikamérlegen kimérve is ugyanolyan fontos a népzene, mint a dzsessz. A szaxofonos már valójában inkább fuhunos (ez saját hangszertalálmánya).
Szinte szájbarágós üzenete a koncertnek, hogy az etnodzsessz egyik oldala a népzene, a másik a dzsessz, és mindegy, hogy az érem melyik oldala van felül. Az igazi szintézis akkor valósult meg, amikor a Dresch-kvartett a ráadásra kibővült az első részben is vele muzsikáló Horváth Balázs (népi) bőgőssel és két brácsással, ifj. Csoóri Sándorral és Brasnyó Antallal. Itt a zene akkordikus és ritmikus szövetének sűrűsége már valóban újdonságnak nevezhető. Persze a népzene és a dzsessz között felmutatott kapcsolatok, azonosságok, gondolatritmusok nem korlátozódtak az ellenállhatatlan ráadásra. Ahogy Kerényi Róberttel duóban, ütőgardon-kísérettel Dreschék megmutatták a csángó furulyázást, az mind a melizmatikus díszítettség, mind a ritmikai aszimmetriák, mind a körkörös légzés szempontjából „dzsesszízű” volt. Dresch – azon túl, hogy játék közben gesztusokkal, metakommunikációval irányítja a zenekart – népitánc-mozdulatokat tett a „dzsessz” részben is.
Szintetizáló felfogásának van még egy oldala, amit az első részben teljes evidenciaként éltem meg, a másodikban már kevésbé: és ez, hogy Dresch énekel is. Az első rész egyik fénypontja Vizely Balázs és Dresch „két dudás” népdalcsokra volt, a prímás és a fúvós olyan csodálatos harmóniában muzsikált, amilyet ritkán hallani. A második részben számomra kicsit túl gyorsan követték egymást a témák, kibontásuk hatalmas, katartikus ívei lerövidültek, de ennek is megvolt a maga szellemi izgalma. Ha ez is az újdonság része, azt kíváncsian várom – Dresch őszi lemezfelvétellel számol.
*
A Budapesti Tavaszi Fesztivál számos egyéb dzsesszhelyszíne közül az Opus jazz club kínálta a legkoncepciózusabb műsort. Nem hirdették meg ilyen formában, de kizárólag a németországi székhelyű, korszakalkotó német lemezcég, az ECM sztárjait léptették fel, összesen négy koncerten. Norma Winstone, a 74 (!) éves brit énekesnő (képünkön) szívesen él redukált kifejezéskészlettel, vibratót alig használ, de hangterjedelme a régi. Dance Without Answers című új lemezét állandó triójával, Glauco Venier olasz zongoristával és Klaus Gesing német szaxofonossal adta elő – és rengeteg ízléssel. Túlnyomórészt saját szövegeinek intellektuális ereje, fantasztikus prozódiával előadott felnőttmeséi járultak hozzá a ritka élményhez, másrészt a kiérlelt kompozíciók és a maguk képére formált slágerek (Nick Drake, Ralph Towner, Peter Gabriel stb.).
Ha Winstone triójának koncertje visszafogott volt, akkor a szaxofonos Andy Sheppard, a másik brit ECM-sztár kvartettje olyan pianissimókkal tűnt fel, amelyek már a hangmérnök jó hírét veszélyeztették. Nem rajta múlt. Amikor a dobos Sebastian Rochford egy ujjal üti vagy épp csak, hogy simogatja a dobot, azt nem könnyű kierősíteni a zsúfolásig megtelt Opus jazzétteremben. Sheppard vele és a francia bőgőssel, Michel Benitával már egy ideje trióban működött, amikor elhívta Eivind Aarsetet, a norvég gitárost, így vették fel az ECM feltehetően legnagyobb 2015-ös dobását, a Surrounded by Sea-t. A három akusztikus hangszer szorosan egymásba karolva jár, az ipari nagyfogyasztónak nevezhető Aarset feladata a kontraszt – még az unisono témákat is olyan jó posztmodernesen eltologatja ritmusban és hangnemben. A brit dzsessz csúcsain jó ideje óriási megbecsültségben üldögélő Sheppard az ECM-hangzásba ismét teljes testtel beleállt, új szerzeményei éteri szépségűek, szerencsére kellő szubsztanciával. Ízig-vérig organikus zene ez, a néhány hangból kinövő dallam, a dob és a bőgő lehető leggazdaságosabb, de inkább maximalista, mint minimalista értelmezése bűvöli a közönséget. Sheppard zenéje egyszerűen lesöpri a régóta jól ismert ECM-hangzás egysíkúságáról, kifáradásáról vagy korszerűtlenségéről szóló észrevételeket. Miközben Sheppardnek sok más arca van, a ráadásban például kicsit megráztak egy dél-afrikai témát, hogy aztán újra kijőve A fajok eredetét zenésítsék meg enyhén melankolikusan. Sheppard maga is észrevette: most már itt az ideje, hogy igyanak egy sört.
Dresch Mihály: Új kezdet, Zeneakadémia, április 10.; Norma Winstone–Glauco Venier–Klaus Gesing, Opus jazz club, április 23.; Andy Sheppard Quartet, Opus jazz club, április 26.
