Különösen igaz ez az opera seriára, amely legtöbb darabjában álom volt a tökéletes uralkodóról: a fejedelemről, aki a szenvedélyek viharában és az érzelmek kuszasága közepette is képes végül önmaga fölébe emelkedni, hogy megbocsásson, s így gyakorolja az uralkodó egyik legfontosabb erényét, a kegyességet. A 18. század közepén ilyen operát akart látni a bécsi császár csakúgy, mint a szász választófejedelem vagy a lengyel király. E két utóbbi cím viselője olykor persze ugyanaz a személy volt, mondjuk „Kövér” Ágost, aki 1763-ban, élete utolsó esztendejében szerencsésen visszanyerte az uralmat Szászország felett, s aki ebben az évben még Varsóban és Drezdában is megtekintette kedves udvari zeneszerzője, Johann Adolph Hasse 30 évvel korábbi, ám ez alkalmakra jelentősen átdolgozott operáját, a Siroét.
Ezt a Hasse-operát és az említett 1763-as változatát hozta el Budapestre a világra szóló kontratenor, Max Emanuel Cencic és csapata a tavaly nyári athéni bemutatót és a mű lemezfelvételét követően, pár nappal a Siroe bécsi előadása előtt. Athénben, majd Bécsben teljesen, ám a Vígben csupán félig szcenírozott változatban adták a perzsa nagykirályság trónöröklése körül bonyolódó történetet, azaz díszletek nélkül, ellenben jó sok vetítéssel. Tekintsük ezt panaszra okot adó mozzanatnak, annál is inkább, minthogy másra nemigen akadt érdemi panaszunk ezen az estén.
Magán Hasse és a kor operaszövegíró-istensége, Pietro Metastasio közös művén kezdve a beszámolót: a Siroe világos típusokat mintaszerűen mozgató, zenéjében pedig a nívós középszertől hamar és messzire elrugaszkodó opera. Az utódját nehezen kiválasztó idős uralkodó, az egymással rivalizáló két herceg, az egyikük, Siroe férfiruhát öltött és bosszútervet forraló kedvese, valamint a Siroéba ugyancsak beleszerelmesedő Laodice és az ő bizalmasként szereplő bátyja – ez a hat alak tölti meg élettel, szenvedéllyel és cselszövéssel Hasse operájának univerzumát, s a gyorsan változó erőviszonyok és lelkiállapotok mindegyikük számára felkínálnak egy vagy több reprezentatív áriát. Hasse, aki az 1733-as bolognai ősbemutatón a legendás kasztrált, Farinelli számára komponálta a címszerepet, s aki a kor egyik legnagyobb énekesnőjét (Faustina Bordoni) bírhatta hitveséül, igazán tudta, hogy milyen is egy bravúros operaszerep, és a Siroéba éppenséggel három ilyet is beleírt. A legelső ezek közül okvetlenül a címszereplőé, s Max Emanuel Cencic felvonásról felvonásra meggyőzőbbé váló teljesítményével fölényesen meg is felel a szerep és a szólam támasztotta elvárásoknak. Hangja könnyed, egységes és sértetlen felületű, előadásmódja pedig a virtuozitás és a rokonszenvesség határpontjai között oszcillál. A pódiumszemélyiség báját bizonyította az a tény is, hogy az utolsó bravúráriában elnevetett két sor sem elégedetlenséget, hanem sokkal inkább derűt váltott ki a közönségből. Egyebekben Cencic nem csupán vokális adottságait fitogtatta, hanem rendezőként még némi önvetkőztetést is elhelyezett a produkcióban, látható büszkeséggel mutatva meg közönségének súlyfelesleg nélküli felsőtestét, valamint kis túlzással fehérnemű-modelleket megszégyenítő ágyékvonalát (vele készült interjúnkat lásd: „A karakterek váltogatása gazdagít”, Magyar Narancs, 2015. április 15. – a szerk.).
Az este másik húzóneve a még mindig csupán 25 éves Julia Lezsnyeva, aki a szerelmetes természetű Laodice szerepében természeti jelenség gyanánt mutatta fel szinte mindenre képes szopránhangját, koloratúrázásának és színpadi temperamentumának fékezhetetlen, ifjonti lendületét. „Di tuo amor mio cor è indegno” kezdetű áriájának már-már végtelen koloratúrás futamai pedig sokkalta lenyűgözőbbnek bizonyultak annál, semhogy fennakadjunk azokon az apróbb intonációs bizonytalanságokon, amelyeket amúgy is egy pillanat alatt elsöpört előlünk az énekesnő emberi-művészi sodrása. Cencic és Lezsnyeva mellett az előadás elején betegnek jelentett Roxana Constantinescu, azaz a férfiruhás szerelmes, Emira alakítója is remekelt, s hasonlóan jól teljesített a produkció két szakállas hölgye, Mary-Ellen Nesi és Lauren Snouffer is. Mindössze az idős uralkodó, Cosroe szólamát éneklő tenor, Juan Sancho mutatkozott úgy istenigazából sérülékenynek, ám figurájának törékenysége láttán nem volt lehetetlen koncepciónak vélni a hang fogyatkozásait. A George Petrou által vezényelt görög régizenés együttes, az Armonia Atenea Kamarazenekar nem lesz a kedvenc historikus formációnk, de a színvonalas és megbízható kíséretért így is okvetlenül kijár nekik az elismerés.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Vígszínház, április 18.
