Zene

Mint az élet minden területén, Cameron Diaz ábrázatán is számottevő átrendeződést tapasztalni - hogy ez a kor vagy sebészi beavatkozás eredménye, legyen ez új vígjátéka vezérlő talánya, persze csak azoknak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem követték kellő figyelemmel a színésznő orrának helyváltoztatásait. Persze egy orrnak is lehetnek drámai funkciói, lásd Nicole Kidman irodalomtörténetileg is adekvát műorrát (Az órák), de ezzel igencsak meszszire eveztünk attól az osztályteremtől, melyben Ms.

A stetl (a jiddis szó városkát jelent) tipikus kelet-európai zsidó település vagy településrész volt, amikor még éltek zsidó közösségek Litvániában, Ukrajnában, Lengyelországban. Ez volt a zsidó népzenészek, a klezmerek és muzsikájuk szülőhelye, azé a zenéé, amely új meg új változatokban bukkan fel olyan együttesek műsorán, mint az Oi Va Voi, a Shtetl Superstars vagy az Amsterdam Klezmer Band, hogy csak a Sziget idei kínálatából idézzek. A Shtetl Superstars a klezmerműfajjal már csak szakadozott, bár érzékelhető rokonságot tartó, magát emigránsként meghatározó zenekar. Lemez Lovas művésznéven futó vezetőjét, Jonathan Waltont még az Oi Va Voi együttesből - ennek alapítójaként - ismerjük, amely szintén fellépett az idei Szigeten, és jó néhányat el is játszott Walton régi szerzeményeiből új (és kiváló) hangszerelésben. Miután lelkesen beszélt a mostani zenekaráról, a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána a YouTube-on másik együttesének, a Yiddish Twist Orchestrának is. Mi tagadás, szórakoztató élmény, akárcsak a Shtetl Superstars.

A kanadai Cowboy Junkies hol countrys, hol folkos vagy bluesos, de mindig szép és szomorú dalai immár huszonöt éve bűvölik el a lassú, melankolikus zenék rajongóit. A Sziget világzenei színpadán idén ők zárták a fesztivált - a koncert után a zenekar ötvenévesen is harmincasnak tűnő énekesnőjével, Margo Timminsszel beszélgettünk.

Amit a Műcsarnokban láttam, több mint ígéretes. Pedig ez a kiállítás egyelőre csak ízelítőt ad abból, mi minden lesz majd elérhető digitalizált formában - remélhetőleg a neten is -, ha egyszer felszárnyal a 2008-ban indult, a mozgóképes leletmentést és az uniós országok filmarchívumainak együttműködését célzó European Film Gateway projekt.

Joseph O'Connor két regényével, Az ügynökkel és A Tenger Csillagával (ami világhírűvé tette) már a hazai olvasók is találkozhattak. A Megváltás Zuhatag az utóbbi folytatása - egy tervezett trilógia második kötete.

A magyar korona helye - ezt az értelmező alcímet viseli Radnóti Sándor történeti tanulmánya, amelynek megírására bő tíz éve a koronázási jelvények (mínusz palást) Parlamentbe költöztetése sarkallta, míg tartalmi felfrissítésére és kötetbe rendezésére az új Alkotmány Nemzeti Hitvallásának Szent Korona-passzusa indította a tudós szerzőt. Mert hiszen, amint az a könyv hátlapján olvasható, sarkosságában is pontos egymondatos helyzetjelentés sommázza: a koronát "[k]ihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolják az alkotmányba..." A bevégzett tények, az egyszerű vagy épp minősített, kétharmados többséggel meghozott döntések mindazonáltal nem jelentenek felmentést a kritikus vizsgálódás örök értelmiségi kötelme alól, s (legalább egyelőre) deklaráltan nem is tiltják meg azt.

"Igen, ez az!" - kiálthatunk vidáman a Nemzeti Galéria kiállításán: a tárlat felöleli a teljes idősebb Markó-életművet, és mesteri érzékenységgel köti azt az elődök és követők festészetéhez. Motívumok és témák vonulnak a falakon világosan elhatárolható tematikus egységekben, s a tér szervezése is magyarázó funkciót tölt be: például a "mitikus táj"-blokkban egy grottaszerű fülkében húzódnak meg a barlangokat ábrázoló, illetve a sötétség melankóliáját vizsgáló munkák, de nagyon imponáló az is, ahogyan Markót magát mutatják be a kortársak-tisztelők által festett portrékkal.

"Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos.

Persze, persze, tudjuk: az oroszok, a zombik, a befőttek, a potterek és a vámpírok már a spájzban vannak. Anya is csak egy van - de ez most kevéssé érdekes, majd talán anyák napján, most a vámpírnak van szezonja, igaz, jönnek fel az élőhalottak is, mondhatni fej fej, illetve nyak fej melletti a küzdelem.

Ha idén összeszednénk azokat a zenekarokat, amelyek igazán méltatlan időpontban léptek fel a Szigeten, akkor a délutáni sávba száműzött Flogging Molly/Rise Against kettős és a Gogol Bordello fél ötre helyezett koncertje mellett mindenképp dobogóra kellene kerülnie a Skunk Anansie-nek is, akiket este hatkor kergettek a színpadra. Mindegyik zenekarnak sokkal előnyösebb lett volna a headlinerpozíció mondjuk az A38-Wan2 színpadon, hiszen például egy Gogol Bordello után egyáltalán nem lehet könnyű megfejelni a hangulatot, és a Skunk Anansie után játszó Dizzee Rascalnek is fel lehetett adva a lecke, hiszen azt az energiát, amit Skin és zenekara zúdított a közönségre, gyakorlatilag lehetetlen fokozni. Képzeljünk el egy zenekart, ahol az énekes egy kopasz, fekete, villogó szemű nő, aki egyfelől tökéletesen énekel (mély, olykor reszketős, de kristálytisztán csilingelni is tudó, képzett hangja van), másfelől pedig hatalmas színpadi jelenléttel bír, és hol a színpadi operatőröket támadja meg, hol fejest ugrik a közönségbe, netán egyenesen az első sorok közé bemászva guggoltat le több száz embert a záró Little Baby Swastikkka leállásában.

A stand-up komikus David egy balesetben elveszti feleségét. A halál beállta után fél órával Eva kinyitja a szemét, és felül.

Puccini Turandot című operájának ez a Franco Zeffirelli-rendezése, amelyet a Metropolitan Operában rögzítettek 2009-ben, már-már ugyanúgy klasszikus, mint maga a mű. Régi, de nem elavult, mert a mesei pompa sohasem avul el.

A La Roux fellépésén többen vannak, mint az előző napi frenetikus Pulp-koncerten - de azért bízvást mozoghatunk akár az első sorokban is a vaddisznólkodástól magát tökéletesen megtartóztató, decens közönségben. Alighanem kicsit morbid döntés egy bájos szintipop-formációt a délután közepére rakni, de a dolog végül működik, ami akár a programszerkesztők döntését is igazolhatná (azt meg már sohasem tudjuk meg, hányan jöttek volna, ha Vöröséké az éjszaka...).

Akárha egy kisebb vidéki könyvtár katalógusát tartanánk a kezünkben, pedig pusztán egyetlen írónő csak és kizárólag bűnügyi tárgyú műveit és azok feldolgozásait foglalja magában. Hatvanhat regény és százötvennégy novella, színpadi művek és persze a máig is szaporodó filmfeldolgozások - ezek képezik az immár másodjára, bővítve és aktualizálva megjelenő Krimikalauz velejét. A szerzőpáros komoly, informatív kötetet állított össze.