Zene

A kötet címe annyiban félrevezető lehet, hogy valamiféle pontosan körülhatárolható, jól megfogható egységes hagyomány meglétét sugallja - holott erről szó sincs, és ezt a szerkesztő Romsics Ignác bevezető tanulmánya is világossá teszi. Az európai politika fő irányait a francia forradalom óta jobb- vagy baloldaliként szokás kategorizálni, amivel semmi baj sincs, de tudnunk kell, hogy rendkívül sokszínű, állandóan változó tartalmakkal van dolgunk. A fogalmakhoz - jobboldal, baloldal - ma már értékek tucatját társítjuk, noha eredetileg pusztán azt jelölték, hogy egyetlen kérdésben (a király vétójoga) kinek mi az álláspontja a francia alkotmányozó nemzetgyűlésben. Ráadásul már ott sem volt egységes a jobb- és a baloldal; és e fragmentálódás csak erősödött az idők folyamán a pártok versengésén alapuló parlamentáris demokráciákban. (A pragmatikus angolok e téren is következetesebbek voltak, hiszen az alsóházi képviselők nem pártállásuk, hanem a választási eredményeik alapján lettek bal- vagy jobboldali képviselők: a kormánypártiak helye mindig a házelnök jobb oldalán, az ellenzékieké pedig mindig a bal oldalán van.)

"If you have a racist friend / Now is the time, now is the time / For your friendship to end" - énekelte épp 25 éve a Special AKA, Jerry Dammers zenekara az eredeti Specials szétforgácsolódása után. Fehérek, feketék, lágy reggae, kemény szavak, halk hang. Ha rasszista a barátod (a további sorok a családtagokra, szerelmekre vonatkoznak), szakítsd meg a kapcsolatot, ha nem változtatja meg a nézeteit. Amilyen egyszerű, olyan nehéz.

2000-ben érte el az első koncentrált world music dózis a Szigetet, jubileumi év hát az idei, a tizedik. Kár is védekezni, itt úgyis mindenki elkapja. Szép, hogy a nulladik napra beiktatták a Rock Against Racism rendezvényét; a körülötte zajló purparlé (lásd Nem titkolt együttállás című keretes írásunkat) igazolja: épp ideje volt. Naivitás azt képzelni, hogy a zene megoldja a problémát - hiszen a fajgyűlölet a szemünk láttára vált mindennapjaink részévé, miközben a Világzenei Nagyszínpad és a mellé települt Roma Sátor jóvoltából a Sziget fölső csücskében kimondatlanul is folyamatosan ment a Zene A Rasszizmus Ellen - de nincs ésszerű alternatíva: folytatni kell, hátha...

Való igaz, úgy tűnhet, hogy a programfelelősök nem az idei Szigetet szánták az elektronikus tánczenék (és a rokon műfajok) reprezentatív fesztiváljának (arra, ugye, ott a Balaton Sound), de azért akad érdekesség, látni- és hallanivaló idén is - becsüljük meg inkább azt, ami jutott.

Ha zenei téren anglománok vagyunk, idén több olyan találkozást is megvalósíthatunk majd a Szigeten, amelyért pár éve a fele királyságunkat is odaadtuk volna.

A Turbonegro, Norvégia büszkesége Jello Biafra szerint 98-ban "minden idők legfontosabb európai lemezét" készítette el, és ha az efféle állításokat némiképp túlzónak vélhetjük is, vitathatatlan, hogy kevés szórakoztatóbb társaságot adott a világnak a vén kontinens. Az elmúlt húsz év során a zenéjében a klasszikus rock- és punkzenék jellemzőit a legtökéletesebben vegyítő zenekar kiváló számokat írt többek között matrózokról (Sailor Man), neohippikről (Hobbit Motherfuckers), a billentyűsük pizzasütödéjéről (The Age Of Pamparius), a kövérség (Everybody Loves A Chubby Dude) és az anális szex (Rendezvous With Anus) örömeiről. A zenekar szövegíró vezére, a basszusgitáros Thomas "Happy-Tom" Seltzer (fotónkon fehér matrózruhában) korábban befektetési tanácsadóként és kabarészerzőként is dolgozott, jelenleg tévéműsort vezet. A jeles zenész, akit Oslóban értünk el telefonon, a hőségben hajlamos kiesni kicsit a szerepéből: míg általában a badarságait is a legteljesebb komolysággal adja elő, ezúttal nemegyszer belenevetgélt a kagylóba.

Az idei Szigeten metálfronton is (ahogyan az elektronikában) a kilencvenes évek lesznek terítéken: akár nagy visszatérőkről van szó, akár strapabíró túlélőkről, a húzónevek között feltűnően sok az igazán jelentőset még az előző évtizedben alkotó brigád. A múltidézés persze nem feltétlenül egyenlő a bágyadt nosztalgiázással.

Noha az 1928-ban a Virginia állambeli Lexingtonban született, az ötvenes években Bostonban és New Yorkban tanult, 1957-ben végleg Olaszországban letelepedett képzőművész egyike a kortárs legnagyobbaknak, ha jól tudom, kiállítása még soha nem volt Magyarországon. Ausztriában is most mutatkozik be, igaz, mindjárt egy retrospektív tárlattal; és ez még a Twombly-szakértőknek is kínál újdonságot, három képet a művész egyenesen ide készített, és nem egy fénykép vagy festmény akad, mely még soha nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Baj van, ha a regényhős rögtön a legelső oldalon egy "álmos, pimasz kifejezést" sugárzó szempárral találja szemben magát egy mexikói csehóban, de a baj, azon belül is a női baj a műfaj sajátja: James M. Cain kifejezetten az ilyenekre specializálta magát, az Európánál meg is jelent nemrégiben az életmű három bajügyi alapvetése (A postás mindig kétszer csenget, a Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce). A Szerenád sztorija - ahogy kell, a főlúzer egyes szám első személyű előadásában - a 3 pesós férfiúi önbecsülés szintjéről rugaszkodik neki; kávéra és piskótára még csak telik ennyiből, de az álmos és pimasz tekintet tulajdonosának meghódítására aligha.

Változik a világ, és minden híreszteléssel szemben a progresszió sem veszett ki belőle egészen: még a világpremier előtt megtudtuk, hogy a hatodik Potter-filmet nem más értelmezői kör üdvözölte, mint a Vatikán (a szériát korábban kiátkozásokon edzett nyelvezettel ledorongoló) félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano. A lelkes klerikális recepció baljóslatú üzenet: ugyan miféle gótikus horrorba hajló fantasy az, amit még ők is a keblükre ölelnek? Nos, igencsak szordínós mulatság.

A kolozsvári lap mintegy nyolcvanéves hagyományokra tekinthet vissza, és az utóbbi húsz év során a célkitűzései lényegüket tekintve változatlanok. A legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok köréből válogatott kérdések szervezik a húzórésznek számító tematikus blokkokat, amelyek azzal az igénnyel készülnek, hogy az adott szakterület számára releváns írások a laikust is eligazítsák.

kínálja számunkra az a háromlemeznyi felvétel, mely a jeles amerikai pianista, Richard Goode és a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar termékeny, immár több pesti koncertet is tartós élménnyé avató munkakapcsolatának négy év előtti állomásán, 2005-ben készült. Az ilyesféle összkiadásokat rendszerint az etalonállítás nem (vagy legfeljebb csak alig) titkolt szándéka motiválja, s ezúttal az öt versenymű esztétikai-zenetörténeti ívét markánsan megrajzoló Goode-nak sikerült is e nagyralátó vállalkozás.

Végy két eltérő nemű, 30 feletti lúzert. Erőltesd össze őket egy kínos randin a szingliklubban.

picivel tán asszonyosabb, mint 1985-ben, amikor először hallhattuk, miként lesi ki intim ügyeit Marlene a szobája faláról, de ez egyrészt 24 év és gyerekszülés után természetes, másrészt semmi jelentősége - viszont a hangja mit sem változott. Ugyanaz a tiszta, látszólag eszköztelen, mégis határozott kifejezőerővel bíró énekhang, s persze a régi csábítás: értelem és érzelem, együtt, ahogy a legjobb.