Kis új szállás - Incze Ágnes: Randevú (film)

Zene

Legutóbb Kaurismäki filmjéről (A múlt nélküli ember) szólva kezdtük úgy e rovatban, hogy nyugodtan lehetne a címe Csoda Helsinkiben - persze Vittorio de Sica Csoda Milánóbanjára gondoltunk, akkor úgy hittük, nem is alaptalanul.

Legutóbb Kaurismäki filmjéről (A múlt nélküli ember) szólva kezdtük úgy e rovatban, hogy nyugodtan lehetne a címe Csoda Helsinkiben - persze Vittorio de Sica Csoda Milánóbanjára gondoltunk, akkor úgy hittük, nem is alaptalanul. Most jóval több okunk van azt mondani, hogy Csoda Budapesten, de távolról sem olyan könnyű a szívünk, mint akkor... - ráadásul mindez közlendőnk végére kívánkozna.

Budapesten járunk, mint legutóbb - a rendező korábbi, 2001-ben bemutatott munkája, az I love Budapest nem is csak ezért (ezekért) rángatható ide. Incze Ágnes ott megismert nagyjátékfilmes erényei (közül elsősorban társadalmi-, lélekbéli érzékenysége) az eltelt idővel csak kifinomultabbak, mélyrehatóbbak lettek, képei is szebben mesélnek, mint valaha, színei, ha lehet, még felkavaróbbak, figurái éppoly szerethetők (ezt már nem lehetett, s nem is kellett fokozni). S mindehhez van egy nagyon jó története is. Akkor mi kéne még? Elhinni, hogy mindez nem fél, hanem egész győzelem, a meccs végén le kéne tudni jönni a pályáról, s hagyni a fenébe a hosszabbítást (pláne nem az elején már effélével próbálkozni).

Valamikor az ötvenes években elvisz a tüdőbaj egy fiatal anyukát, s a lánya magára marad (öreganyja lerakja, mint egy feleslegessé vált csomagot, egyszerűen csak az utca kövére). Főcím, aztán kezdődik a Randevú. Rögtön felkap, elsodor, magába szippant - végig nem jut eszünkbe (csak épp ott, a legrosszabbkor), hogy mi szükség volt e szívfacsaró előszóra.

Napjaink gondtalan aranyifjai a dizsiben készülnek a nagy kalandra, ejtőernyőzés lesz a messzeföld feletti égen (talán ez sem véletlen, pedig jó lenne), adrenalin, adrenalin. Távoli izgalom - útlevéllel. A mesterséges vérforralás hajszolása (mely gonosz mulatókban amúgy is bevett) a legritkább esetben szokott primer jókra vezetni, gyakori a diszkóbaleset. Az élet látszólag nehezebb térfelén játszóknak azonban még ilyen se jut, nekik az üzemi baleset az osztályrészük, a középkorú hajléktalan nő beleesik például a feltárni kívánt szemeteskonténerbe. Kis hősünk, a hajnali motorozó amorózó pedig pont ezt a kukát trafálja telibe, s az attak rövid távú eszméletvesztéssel vagy inkább bealvással (ui. kh. sűrűn vakarózik közben) jár, mialatt a szlöm szarkája elemel tőle mindent, ami fénylik (csomagtartó dobozt, cédéket, bankkártyát), és még ami a kezébe ügyébe kerül (útlevelet). S útlevél nélkül nem - mindenkinek - lehet szállni.

A magához térő fiú, nem mintha nagyon keresgélné, de hamar ráakad kirablójára, nem is kérne ő vissza semmit, csak a perdöntő passzportot, ám időközben a rablót is kirabolták... - azt mondtam volna, hogy Incze Ágnesnek van egy jó története? Mindeközben a (valamelyik másik, bizonnyal még távolabbi) messzi egekből, a szennyesledobóban landol egy földönkívüli - angyal alighanem, sejtjük is, ki küldte. Van még egy álomszép szociális munkás, olyan, mint egy angyal. Én biztos nem mondtam, hogy Incze Ágnesnek van egy jó története...

Tehát a klosárnő, a belvárcsávó, az angyal és a mint az angyal elindulnak megkeresni azt az útlevelet, ami annyira kéne a repüléshez. Innentől valóban minden csodálatos. Földközeli és emelkedett egyszerre - bárki a hatása alá kerül. A fiú ugyan lenyom közben egy fejlődésregényt, de ez csak őt zavarja (őt se túlságosan), engem már ez sem: nagyon együtt vagyunk, rendező, operatőr, színészek, nézők. Incze megszabadul összes görcsétől, a beállítások élők és dinamikusak, a színek felülmúlják a képzeletet (operatőr: Herbai Máté), s a színészek (barátom, már az I love Budapestnek is a díszére váltak), most is csupa kitűnő akvizíció, a nagy filmes comebackjét élő Pap Vera méltó partnerei a fiatalok (Danis Lídia, Szamosi Zsófia, Zrínyi Gál Vince). Hol lassan bandukolnak, hol futkosnak fel és alá, szépek és ártatlanok, mintha nem is az az útlevél lenne a fontos, hanem a nehézségekkel teli együttlét. Ha Leonardo di Caprio és Kate Winslett onnan a Titanic orrából előredőlve láthatták volna, hogy száll a szélben egy kukában feszítve Pap Vera, hát megeszi őket a sárga irigység, szavamra! Bár soha meg nem lett volna az a rohadt útlevél... Bár Incze Ágnes beérte volna ennyivel! Ám sajna a háromnegyed óra ismeretlen terjedelem, nem létező filmidő.

Az okmánytolvajt az illő (5000 forintos) jutalom kicsit kevésbé érdekli, mint az, hogy belekezdhessen egy Ady-versbe - és akkor ne nyíljon ki a bicska a zsebemben, ha már egyszer akkor nem nyílt, mikor a mint az angyal úgy azonosítja a fiút, hogy biztos te vagy az, aki nem ad pénzt a koldusoknak (és ez sem elég, mert bizony azt is megtudjuk, hogy de bizony, ő olyan, hogy ad - mintha ez számítana, akár az adott kontextusban is). Hát ne is nyíljon, mert nyitva mit fog csinálni akkor, amikor az angyal megkérdezi a haldokló hajléktalant, hogy akar-e rég elvesztett kisfiával találkozni? Igen, de nincs egyedül, mennének vele mások is...

S eljő a Csoda Milánóban vége, elszáll ezer klosár (nekik még seprűnyél se kell) oda fel, a magas égbe. Emlékeznek, hogy végződött az I love Budapest, ha véletlenül nem, akkor is kitalálhatják. Ne már!

Forgalmazza a Hungarotop

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.