A különböző tempójú, karakterű, hangvételű, általában rövidebb lélegzetű darabok füzéreként elgondolt kompozíciókat a régebbi időkben szvitnek nevezték. Később ciklusnak, majd sorozatnak. Ha a legújabb időkben egy zeneszerző szvitként határozza meg egy művét, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy ne lépjen valamilyen referenciális kapcsolatba a műfaj nagy korszakának valamelyik szerzőjével, ami praktikusan annyit jelent, hogy Bachhal. A szvit egyébként igen sokarcú műfaj. Nem könnyen eldönthető, hogy a nagyon eltérő tételek egymásutániságában a világ heterogenitásának tükrét, vagy épp ellenkezőleg, a sokféleség látszatjellegét kell-e felismernünk. Bach szvitjeivel kapcsolatban inkább az utóbbira hajlik a többség, talán a többtucatnyi – egységesítő és a karakterek élveteg kijátszásától tartózkodó –, gyakran unalmas előadás is okolható ezért.
Kiss Péter zongoraművész Bach Angol szvitjeiből játszott kettőt (e-moll és g-moll), és jólesően zsigeri, a karakterizálás tekintetében szemérmetlenül élveteg játékával igen könnyű volt azonosulni. Produkciója korántsem volt makulátlan, az e-moll szvitet például nagyon idegesen kezdte, ugyanakkor a meglepően lírai, szemlélődő Allemande tételek, a hetyke Courante-ok vagy a kissé tébolyult két Gigue bőséges kárpótlásul szolgáltak. A zongoraművész a két Bach-művet Orbán György Zongoraszvitjével és Melis László Black & White zongoraszvitjének néhány tételével párosítva tökéletesen működő programot szerkesztett, azt pedig a posztmodern után már nem is kell hangsúlyozni, hogy Orbán vagy Melis esetében a szvit a világ heterogenitását immár adottságként reprezentálja: Kiss Péter koncertjének hangos és lelkes fogadtatása pedig arról árulkodott, hogy Bachra jobban esik rápillantani a mostból, ahelyett, hogy egy rekonstruálhatatlan 18. századi perspektívából a saját romlottságunkon keseregnénk.
Zeneakadémia, Solti terem, február 3.
