Az amúgy tekintélyes kép- és videoanyagot felvonultató tárlat (kurátorok: Balla Loránd, Szatmári Judit Anna) nem jut tovább a klub „legendájának” nosztalgikus felidézésénél. Megtudjuk, hogy itt játszott a Sex Action, a QSS, a Vágtázó Halottkémek, hogy működött itt The Cure-klub, hogy a tematikus estéken metál- és darkzene dübörgött a hangfalakból, hogy a bő öt év alatt több mint 600 koncertet tartottak – nos, ezeket valóban páratlan plakátokkal idézik fel, sőt Király Tamás és a Lyuk kapcsolatát is bemutatja egy rész.
| ||
Vagyis epizódok villannak fel a klub életéből, bármiféle központi vezérvonal vagy az értelmezés minimális igénye nélkül. Itt minden vagy túl sok, vagy túl kevés. A végig meglehetősen szegényes és helyenként sajtóhibás kísérőszöveg például megpróbálja öt mondatban leírni a punkmozgalom és a DIY-ruhák (do it yourself, csináld magad – a szerk.) kapcsolatát. Viszont sok a videointerjú. Minimum 15 tévén mennek végtelenítve az egykori zenészek, kultfigurák, törzsvendégek – mások mellett Barcs Miklós, Leskovics Gábor, Nagy Feró – visszaemlékezései. Az oral history alkalmas lenne a Lyuk történetének és szubkulturális jelentőségének feldolgozására, de itt ez nem történik meg: mintha az anyagban utólag sem rakott volna rendet senki, csapongva, összevissza beszélnek az emlékezők. Még azt sem sikerült megugrani, hogy az összes tévén egyfolytában olvasható legyen a beszélő neve. Így aztán a látogató egy asszociációs labirintusban bolyong, és bármelyik pillanatban szembetalálhatja magát Nagy Feró vallomásával a drogokról, vagy azzal, ahogy egy törzsvendég a Seduxen–vodka párosítás hatásait ecseteli. Nagyon türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy eljussunk olyan mikrotörténetekig, amelyek szorosan kötődnek a klubhoz, és emellett valóban fontos, identitásformáló tapasztalatot jelentettek a beszélőnek. A kedvenceim Reinitz-Bézi Ildikó pénztáros, kazettaárus és takarító történetei a csavargó kinézetű Hínárról, a folyton szipákoló rendezőről, Motiról és a Lovacska nevű lányról, akit végül elvittek a drogok. Ildikó a megtestesült punkszellemiség: megejtően beszél arról, hogy kezdetben frászt kapott a punkoktól, gyűlölte őket a fizimiskájuk és bunkóságuk miatt, de pár lyukas haverral ma is tartja a kapcsolatot. Vagy ott van Eszter, akit az rántott ki „a narkó” mocsarából az életbe, hogy dolgozhatott a Lyukban – és a baleseti sebészeten. Egészen addig, amíg az egyik megvert beteg felismerte benne előző esti bántalmazóját. „A Lyukban egy család voltunk, kint néha megvertük egymást” – meséli, mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy kinek mit jelent a szabadság: valakinek azt, hogy a Lyukba hajnali 4-kor is le lehetett menni, valakinek azt, hogy senki nem szólt rá akkor sem, ha mattrészegen a földön akart aludni, valakinek meg azt, hogy eltöltheti valahol úgy az időt, hogy nem vetik meg. Talán azért szabadulhatott fel a Lyukban annyi euforikus energia, mert mindenki úgy érezte: a többiek is ugyanolyan kitaszítottak, mint ő. Valami ilyesmiről beszél Bánkuti András fényképész. Az ő képei ismertek voltak, mégis sokat adnak a tárlathoz. A történetekből kirajzolódik a klubvezető Nagy Gyula alakja is, aki több Lyuk-dolgozónak volt afféle apafigura. Azonban a látogató hozzá sem kerülhet közel, a róla szóló portréfilm hangját elnyomja a szomszéd szobák zaja. Katasztrofális a tárlat hangkulisszája: projektor- és tévéhangfalak egymást zavaró torz cincogásából kellene megérezni a punk meg a rock mindent elsöprő, dübörgő erejét; azt, hogy a torzított gitárban és az ordításban megnyilvánul egy közösség szabadságvágya. A tárlat frappánsnak szánt vizuális poénja is inkább eltávolít a Lyuktól: két szeméttel tömött vécécsésze és némi fehér csempe jelöli a klub legendásan szakadt vécéjét, a látogatók önfeledten firkálhatnak a kihelyezett filcekkel O1G-t és Soros-csillagot (középen az R, a többi betűből lesznek a csillag ágai). Van egy olyan érzésem, hogy ennek az álságos szakadtságnak és nosztalgiának vajmi kevés köze van ahhoz, ami egykor a Fekete Lyuk lehetett.
Kiscelli Múzeum, megtekinthető június 23-ig
