Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.
Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.
A művész az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban május 9-én koncertet adott, fellépésével egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját.
Volt egyszer egy Norvégia csupa jóravaló polgárral, meg néhány zűrös hátterű fiatallal, utóbbiaknak fura vízióik voltak a világról és meglehetősen extrém elképzeléseik arról, miben rejlik a zenei szépség (sokszor pont a rútságban).
A Jesse Hughes vezette Eagles of Death Metalra a legtöbben a Bataclan-tragédia kapcsán fognak emlékezni, pedig elég jó lemezeket csinálnak, élőben meg még erősebbek.
A banda közlése szerint Zelenszkij elnök meghívására érkeztek.
Több mint másfél évtizedig tartó betegség után április 26-án, 74 éves korában elhunyt Klaus Schulze, a hatvanas–hetvenes évek iskolateremtő nyugat-berlini elektronikus zenei szcénájának egyik legnagyobb hatású alakja.
A Songlines című világzenei magazin megalapítóját a hetvenes évek végén ragadta meg Magyarország zenéje és kultúrája, azóta is visszatérő látogató. 2018-ban Budapest Ritmo díjjal tüntették ki, 2020-ban a Duna Tv számára készített filmet a táncházmozgalomról. Politikai-társadalmi érdeklődése másféle filmeket eredményezett.
A napjaink globális popzenéjét átható, egzotikumra kihegyezett multikulturalizmus néha egészen remek dolgokat dob a felszínre.
Amikor 1984 tavaszán a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban bemutatták Gádor Béla Lyuk az életrajzon című szatíráját, senki nem gondolta, hogy a produkció nyomán egy csodálatos barátság veszi kezdetét.
