„Bartók tehát Brahmsszal indult. Zongorakvintettje, melyre később még visszatérek, fiatalkori koncertjeinek legsikeresebb műsorszáma volt. Waldbauer Imre mesélte, hogy szegedi hangversenyükön, ahol a II. vonósnégyest és a zongorakvintettet játszották Bartók közreműködésével, az utóbbi mű frenetikus sikert aratott, a II. vonósnégyest viszont kifütyülték. Bartók a hangverseny után kijelentette, hogy a zongoraötöst többé nem engedi előadni. Így is történt. A kottaanyagról csak annyit lehetett tudni, hogy New Yorkban van a Bartók Archívumban. Különös véletlennek köszönhetem, hogy egy szegedi másodpéldány a birtokomba került. A szegedi konzervatórium kottatárát leltározták. Egy pesti kollégám végezte ezt a feladatot, aki munkája befejezése után lakásomra jött, és letett egy zongoraötöst az asztalomra, mondván, hogy ez Bartók-mű, és tudja, hogy mi szívesen játszunk Bartókot. Sietve átnéztem a kottát. Akkor már eléggé ismertem Bartók életművét, és az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ez a mű nem lehet az ő szerzeménye. A zongoraszólam helyenként Lisztre emlékeztetett. Belelapoztam a hegedűszólamba, az utolsó tétel vulgáris csárdás témával kezdődött. Csalódottan elcsomagoltam az egész anyagot abba a kottaszekrénybe, amely selejtes anyaggal volt tele. Évek múltak, megfeledkeztem a kottáról. Egyszer nálunk vacsorázott Denijs Dille, a neves belga Bartók-kutató. Örömmel újságolta, hogy Bartók pozsonyi gimnazista éveiből származó műveket talált. Lehangoltan hozzátette, hogy a zongorakvintettet képtelen felkutatni. (…) Lázas keresésbe kezdtem, és Dille elé tettem az anyagot. (…) Dille nagyot kiáltott, örömében majdnem felborította az asztalt: – Ez a Bartók-kvintett! – jelentette ki diadalmasan.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
