Még mindig benne él

Paul McCartney 80 éves

Zene

„Paul halott.” Megírta az újság, bemondta a rádió – 1969-ben. Hirtelen minden világossá vált. A Beatles 1966 augusztusa óta azért nem lépett színpadra, azért sokkal borongósabbak a frissebb lemezeik, azért csúsztak rá az LSD-re, mert Paul McCartney autóbalesetben életét vesztette.

Persze sikerült leakasztani egy hasonmást (mi sem egyszerűbb), aki pont úgy nézett ki, pont olyan dalokat szerzett, pont úgy basszusozott és énekelt, mint az elhunyt, de a nyilvánosságot ekkoriban feltűnően kerülte az együttes, főleg a korábban hetente interjúkat adó McCartney – tehát nyilván már nem él. A három túlélő Beatle annyira szégyelli magát azért, mert üzleti megfontolásból belementek társuk halálának eltitkolásába, hogy rajongóikat kódolt üzenetek formájában igyekeznek tájékoztatni a szomorú helyzetről. Mi másra is utalhatnának például az A Day in the Life-ban elhangzó „he blew his mind out in a car”, vagy a Glass Onionban a „the walrus was Paul” sorok, hogy a Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band vagy az Abbey Road lemezborítóján szembeötlő „bizonyítékok” sokaságát ne is említsük.

Az ápoló

A vietnami háború és a Kennedy-gyilkosság kálváriája miatt ekkoriban amúgy is volt kereslet az összeesküvés-elméletekre, miért ne lett volna ez a teória hihetőbb a kiábrándító és unalmas valóságnál: az épp apává váló McCartney a rajongóktól távol, a skót vidéken próbál családi életet élni, miközben imádott együttese szétesésének megakadályozásáért tett erőfeszítései sorra kudarcot vallanak. Ha ő nem is, de a Beatles nem sokkal később végleg kilehelte lelkét (így már nem csak a bomlott elméjű rajongóknak lett okuk a gyászra), az életmű súlyos terhét pedig azóta is Paul McCartney cipeli.

Életének 80 évéből most már több mint fél évszázadnyi a Beatles emlékezetének ápolásáról szól, ami azzal együtt is igaz, hogy a hetvenes években gründolt együttesét, a Wingst nagyon igyekezett megkülönböztetni a nagy elődtől. Ebben az időszakban végig abban reménykedett, hogy eljön az idő, amikor újra John Lennonnal dolgozhat; nem nosztalgiából, hanem mert hamar rájött, hogy külön-külön jóval kevesebbet érnek, mint a Lennon–McCartney páros fele. Alkotótársának 1980-ban ténylegesen bekövetkezett (szintén konteók táptalajául szolgáló) halála után erről kénytelen volt letenni, de azóta is mintha minden megnyilvánulásával Lennonnak akarna bizonyítani. Meg a gonosz világnak, amely hiába halmozza el díjakkal, telt házas stadionkoncertekkel, újabb és újabb sikoltozó generációkkal; ha fel kell sorolni a négy Beatle nevét, még mindig mindenki úgy kezdi: John…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.