Az angol barokk zene két nagy óriásának egyike, Händel német volt. Purcell legalább brit, de olyan vitán felüli zseni, aki sosem alkotott nagy és teljes egészében zseniális művet. Mint az a sportoló, aki látványos gólokat lő és cseleivel elfekteti a védőket, de sosem nyer világtornát. Nehéz ellenállni muzsikája eleganciájának, könnyedségének, még nehezebb megválaszolni a kérdést, miért is halljuk kevésszer a darabjait. A dallamaiban van a hiba? A harmóniavilága, kompozíciós technikája szűkös? Harminchat éves volt, amikor meghalt, munkamániás, akkora életművet hagyott hátra, mint Mozart. De Mozarttól eltérően, aki érett korszakában már tudattalanul is nagy, egybefüggő életmű komponálásán fáradozott, Purcell egy évszázaddal korábban még az egyháztól és az államtól érkező megrendelések kielégítésén dolgozott. Több vagy kevesebb kedvvel: szertelen zsenijének nem mindig parancsolt kellő határozottsággal, s olykor mintha csak a lustaság akadályozta volna, hogy érdekesebb harmóniai vagy szerkezeti megoldásokat keressen. Az elemző fül számára Purcell életművében mindig érdekesebb a rész, mint az egész: egy-egy megoldás, amelyben felvillan a zsenialitás. Bezzeg Händel, akinek nevét egész Európa ismerte, tudatosabb és ravaszabb volt, s nem kevésbé szorgos. Csak évszázadokkal később tűnt fel a zenetudósoknak, hogy milyen mértékben inspirálta őt huszonhat évvel idősebb kollégájának drámai érzéke. Nem csoda, hogy Purcell nagyságát sokáig az angolok is szem elől tévesztették. A tündérkirálynő teljes partitúrája – legszebb, szikrázó magnum opusa – például két évszázadon át hevert elfeledve, ma is előkereshető az az 1901-es rövid hír a The New York Timesban, amely a megtalálásáról tudósít.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
