Az éjfél gyermekei a mágikus realizmus szubkontinentális gurujává avatta, egy csapásra bekerült a legmagasabb angol irodalmi kánonba. A Sátáni versek nyomában kibontakozó nemzetközi botrány azután zárójelbe tett minden írói kvalitást: Rushdie emblematikus figurává, az alkotói szabadság bajnokává vált. Most végre itt a hírhedt könyv magyarul - az utolsó a sorban. Rushdie összes eddigi regénye megjelent már, de ezt az egyet sem az Európa Könyvkiadónak, sem az Ulpius-háznak nem akarózott megpiszkálnia. Tizenhat év után a kiadó és a fordító még mindig kénytelen anonimitásba burkolózni, mert noha Khatemi iráni elnök hét évvel ezelõtt elhatárolódott a fetvától - az íróra és a könyv kiadásában részt vállaló személyekre korábban kimondott halálos ítélettõl -, de rögvest akadt olyan fundamentalista szervezet, amely továbbra is vérdíjjal és mártíriummal kecsegteti azt, aki tartja magát a néhai ajatollah szavához. Jellemzõ, hogy a borítóra elöl, hátul és gerinc felõl is rányomták: "regény". Nem történelemkönyv, nem alternatív Korán, nem egy fûzfapoéta krampusz versei.
Az allegorikus történet alapvetõen a jó és rossz problémáját, a nézõpontok viszonylagosságát, az új eszmék térnyerésének dinamikáját járja körül. A fõcselekmény a nyolcvanas évek Londonjában játszódik. Gibreel Farishta bollywoodi filmsztár és Saladdin Chamcha, indiai asszimiláns, fõállású reklámszinkronhang valami különös csoda folytán túléli egy utasszállító repülõ felrobbantását. Nagy zuhanásuk egyben
komisz újjászületés
is: brit földre becsapódva az isten-szerepekre szakosodott, privátim hitehagyott Gibreel glóriás angyallá változik. Saladdin pedig, aki mindennél jobban igyekezett angollá válni, szõrös-patás ördög képében kénytelen megtapasztalni választott hazája kirekesztõ bánásmódját. A fõcselekményt Gibreel látomásai szakítják meg. Az egyik az iszlám kialakulása körüli idõket idézi, Mohamed (a regénybeli Mahound) vallási megvilágosodásának és politikai térnyerésének a történetét írja újra. Egy másik vízióban pedig, valamikor napjainkban, Ayesha, az egyszeri parasztlány kiválasztatik, hogy elvezesse faluja népét egy végsõ zarándoklatra.
Az újabb és újabb irányokba szétágazó három cselekményszál viszszatérõ nevek, motívumok, szimbólumok révén kapcsolódik egymáshoz. Bár Rushdie-nál nem újdonság a laza, pikareszkes szerkesztés, a Sátáni verseket mintha a széthullás fenyegetné. A struktúra esetlegességeit feledteti a lebilincselõ meseszövés, csodás elemek és "valóság", történelmi tények és fikció elegyítése. Fáraszt is már egy kicsit, ahogy felvonul a teljes posztmodern arzenál: irodalmi és kultúrtörténeti utaláshegyek, kölcsöntextusok, nyelvjátékok.
A Sátáni versek cím a Korán két, bizonytalan sorsú apokrif sorára (vagyis "versére") utal. Ezekben Mohamed állítólag elismerte volna három pogány istennõ tiszteletét, mint akik közbenjárók lehetnek Allah elõtt. Késõbb megtagadta a verseket, mondván, a Sátán sugalmazta õket. Rushdie felhasználja a szövegkritikailag sem utolsó meg-kísértéslegendát, és persze sok más turpisságot is elkövet. Épp úgy, mint a regénybeli Salman: a perzsa írnok, hogy próbára tegye a Mahound által recitált versek hitelét, apró hibát ejt a lejegyzésnél. A Próféta nem veszi észre a csalást, Salman pedig egyre nagyobb változtatásokat tesz, míg végül kiábrándultan lelécel.
Rushdie a múlt sokféle értelmezhetõségével, a történelmi eseményekkel mint témákkal játszik el. A szatíra egyformán sújtja az iszlám eszme megcsúfolóit és a kortárs brit társadalompolitika visszásságait. (Mellesleg a Mahound-szál a 620 oldalból alig kilencvenet tesz ki.) Jellemzõ, hogy a szerzõt kiát-kozó Khomeini éppúgy magára ismerhetett a regény karikírozott Imám-figurájában, mint a Rushdie-t pártfogásba vevõ britek miniszterelnök asszonya, a "Vén Szuka Margaret". A könyv viharos fogadtatása nemcsak az alkotói és szólásszabadságról mond valamit, de a történelmi iszlám és a spirituális iszlám napjainkban is bonyodalmakat okozó összegabalyodásáról is.
A Sátáni versek a "nyugati" olvasó számára nem istenkáromlásként, hanem istenkeresésként értelmezhetõ. A kétely, a szerelem és a halál nagy toposzain kívül szép megfogalmazását adja
az emigránslét
fizikai, szellemi és lelki kondícióinak. A két indiai fõszereplõ - egyik a hazáját, másik a vallását hagyta el - mindvégig arra keresi a választ: "Miféle gondolat '? És miféle szerzet vagyok én?"
Az író integritása után szóljunk most a fordítóéról. Köztudomású, hogy Rushdie nem BBC-angolul ír: szövegeibe beépíti az angol nyelv társadalmilag és földrajzilag eltérõ változatait, fura szavak és összetételek, szokatlan nyelvtan és központozás jellemzi. Vérbeli posztkolonialista szerzõként ízekre szedi és "visszagyarmatosítja" a hajdani Birodalom nyelvét. A fordítás tehát nem könnyû.
Rushdie magyar hangját Falvay Mihály teremtette meg; Gresko-vits Endre folytatta a megkezdett irányt. A Sátáni versek anonim fordítója új, merészebb stílusra vált, és vitathatatlanul autonóm szöveget hoz létre. Már túljárunk a kétszázadik oldalon, mire megszokjuk, hogy az eredetinek minden stilisztikai jellemzõje a harmadik hatványra van emelve. A pezsgõ itt "habzóbor", a dédnagyapa "ük-ük-ük-õsapa", a gyászos "halálfélelmetes", az átlagos kinézetû lány "gusztusgunnyasztó, faszlankasztó", a misztikusok pedig "szent-fazék-köcsögök". A szöveg jel-lemzõen nem áll meg ott, hogy Chamcha "tudomást sem vett a fiáról", hanem tovább hömpölyög: "mintha levegõ lett volna, palackba visszakussoltatható füst."
Rushdie minden ellenkezõ híreszteléssel ellentétben nem ennyire huncut, nem így virtuóz. A nyelvmix érzékeltetése sokszor egyszerûbb és hitelesebb lett volna az eredeti arab, urdu, hindi kifejezések következetes megtartásával, mint obskúrus magyar nyelvi invenciókkal. A hidzsra miért "buziherélt"; miért épp felerészben kell lefordítani a lailaha ilallah iszlám hitvallást, és az indiai ételek említésekor elmagyarázni, hogyan, mibõl készülnek? Mi szükség az olyan tipográfiai extrákra, mint a véletlenszerûen kurzivált szótagok? Igen, megpróbáltuk kirakni õket, tényleg semmilyen rejtett értelem vagy nagy igazság nem áll össze belõlük.
Biztosan lesz, akinek betalál Rushdie új, fickós magyar hangja, és távol álljon tõlünk, hogy elvitassuk a fordítónak kijáró szabadságot. Sajnos azonban a szöveget pontatlanságok és félrefordítások csúfítják, amelyeket egy alapos szerkesztés kiszûrhetett volna. Az ethic és ethnic szavak elnézése ciki és értelmetlenséget eredményez a Dumsday-jelenetben; a Frédi és Béni címû opusban Vilma nem a szende; Keralan-palota nem létezik, de vannak szép paloták a dél-indiai Kerala államban (Keralan palaces). És sorolhatnánk. Jobban nehezteltünk a gyakran idézett, ars poeticaszerû részek félrecsúszása miatt; ilyen "a hit ellentéte micsoda?" kezdetû rész vagy Baal, a szatíraköltõ szavai a költõ feladatáról.
Összességében a magyar átirat Salman, az írnok esetére emlékeztet - bár gyanús, hogy itt a hibákat nem szándékosan helyezte el egy gondos kéz. Mindenesetre pontosabbnak és gördülékenyebbnek találtuk Danyi Zoltán fordításrészleteit, amelyek tavaly a Lettre-ben jelentek meg. A regényt kísérõ jegyzetapparátus értékes és hasznos - kár, hogy Paul Briansrõl, aki a "fordító jegyzeteit" jórészt összeállította, sikerült megfeledkezni.
A Sátáni versek kötelezõ olvasmány, de nem a legjobb Rushdie-regény. Pokoli nagyot durrant, de Az éjfél gyermekei messzebbre hallatszik, és szebben szól A Mór utolsó sóhaja.
- ld -
Konzorcium Kiadó, 2004, 686 oldal, 3480 Ft
