Zene

Áll a bál a München körül. Régi mumusaink - név szerint a rendezői üzenet és a történeti hűség - borzolják a kedélyeket ebben a vitában, miközben maga a termék - nevezetesen a film - csak a végén kullog az érvek és ellenérvek hosszú sorában.

Annak ellenére, hogy a kiállítást kísérő füzetke előszavának kulcsfogalma a stratégia, bölcsen alulígérő, s inkább taktikus ötletnek látszik a monstre tárlat címe. Nyilván a kérdőjel játssza a főszerepet, méghozzá kettős, átváltozós módon.

Rosszmájú kritikusai szerint egy időben John Barth volt "a legismertebb/legelismertebb alig olvasott" kortárs amerikai posztmodern író.

Ha Schilling Árpád poénra rendezte volna Roland Schimmelpfennig Előtte-utána című darabját, most elég nehéz, de inkább lehetetlen lenne írni róla, hiszen a poént, ugyebár, nem illik lelőni. Ámde a Katona és a Krétakör közös produkciója a legkevésbé sem rendezői poén - noha mégiscsak az alapötlet, azaz a nézőtérrel szemben, a rivalda vonalában fölállított óriási tükör a második legjobb eleme az előadásnak.

Nyolc kis kritika

A dzsesszkönyvkiadás Magyarországon nagyon sovány, így ha valami megjelenik, már repes a lelkünk. De ez a könyv ezen túl is minden szempontból teljesen rendben van. Kemény fedél, jó fordítás, tudós igényű jegyzetanyag, diszkográfia, és még a köszönetnyilvánítást is tanítani kellene.

Tán megbocsátják nekem, de kb. tizenöt éve, a lemez nélküli - viszont a főhős akaratától függetlenül mp3-ban tovább élő -, örökkévalóságra ítéltetett Neurotic antitéziseként az Úr üzenetét hirdető Amen első jelentkezései (Amen; A Föld Show-ja) óta nem kísértem figyelemmel Pajor Tamás működését.

"Régi vágású, paraszti muzsika Erdélyből, aztán a Tiszán innen s a Dunán túl, csupa-csupa tiszta, s mégis, ma már egyre nehezebben fellelhető forrásból.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gondoljunk csak vissza: milyen volt az a nap, amikor minden sikerült, minden összejött? Amikor mindenki ránk figyelt, amikor mindenki észrevette a sikereinket. Mit akartunk akkor? Mi jött össze, s mire mentünk vele? Egyáltalán, emlékszünk még rá? Hisz biztosan volt ilyen napunk.

Tizenöt évvel a rendszerváltás után abban a megnyugtató hitben éltünk, hogy mára minden bezárt filmet kiszabadítottunk a dobozból. Aztán a tavalyi filmszemlén kettő is felbukkant a múltból. Böszörményi Géza a televíziónak szánta őket, ami még a filmnél is szigorúbban ellenőrzött terep volt, így kötött ki Az utolsó tánctanár és a Hungarian Dracula az egyik doboz helyett a másikban.

Rangos eseményhez van szerencsénk, mint mindig, amikor elhivatott filmművészek bíbelődnek a könnyű műfajjal. A mozijegyre ugyan nincs rányomtatva, hogy udvarias arcot kérünk, mégis szinte kötelező a megilletődöttség, ha urak és úrhölgyek mennek le thrillerbe.

A darabot a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában mutatták be - ez egy színházgyár, nagyüzem, előadások készülnek futószalagon, a nagy számok törvénye alapján előforduló kevés számú találattal, és szükségképpen rengeteg selejttel.

Minden tudományágnak megvan a maga bibliája. A folkloristák minden bizonnyal Vlagyimir Jakovlevics Propp két, talán legjelentősebb dolgozatát, az 1975 óta magyarul is olvasható A mese morfológiája és a nemrégiben megjelent A varázsmese történeti gyökerei című munkáját tartják az éjjeliszekrényen.

Nyolc kis kritika