Rosszmájú kritikusai szerint egy időben John Barth volt "a legismertebb/legelismertebb alig olvasott" kortárs amerikai posztmodern író. Noha ez ott valószínűleg túlzás, nálunk tényleg van benne valami, ugyanis fél évszázad alatt publikált tizennégy szépprózai művéből egyelőre csupán hármat fordítottak le magyarra. A pályája csúcsán, az 1960-as években írt két fő műve - a 18. századi kalandregény stílusát utánozó A dohánykereskedő (The Sot-Weed Factor) és az ősi mítoszok hőseit, köztük Oidipuszt, Jézust parodizáló Giles, a kecskefiú (Giles Goat-Boy) -, melynek megjelenése után irodalmárok a kísérleti regény amerikai apostolává tették, itthon máig kiadatlan.
Rejtély, hogy amikor 1970-ben, Tellér Gyula fordításában Az út vége megjelent, az Európa Könyvkiadó miért nem vállalkozott párjának, Az úszó operának a megjelentetésére. A vonakodás annál inkább érthetetlen, mert Az út vége sikeres volt, annyira, hogy hét évvel később újra ki is adták. Ám ekkor a szerkesztők mégis a Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című - amúgy korszakos - könyvét választották mellé az akkoriban már az egyik legjelentősebb amerikai írónak számító Barth műveiből. (Az úszó opera főhőse egy időben rajong Marx tanaiért, de aztán, mint mindenből, kiábrándul - a 70-es évek végén azonban a rendszer már volt annyira puha, hogy ennyi bírálat ne legyen akadály.) Mindenesetre 2005-ig kellett várni, hogy a Kalligram Az út vége immár negyedik kiadása mellé Kovács Levente fordításában végre Az úszó operát is megjelentesse.
Ikerregények
Ideje volt: a hetvenhatodik évében járó, egyetemi tanári állásából nemrég nyugdíjba vonult John Barth fél évszázada e két ikerregénnyel kezdte írói pályáját; 1955-ben, pár hónap leforgása alatt írta őket. A két regény témája azonos, még a kulcsfontosságú szerelmi háromszögek is hasonló típusúak, csak a kezelés módja eltérő: az USA-ban elsőként kiadott Az úszó opera a szerző szerint "nihilista komédia", míg Az út vége "nihilista tragédia".
"Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket nem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi nem fontos" - írta az egzisztencialista filozófus, Albert Camus a világ abszurditása elleni tiltakozás esélyeit és lehetőségeit felmérő, A lázadó ember című könyvében, még 1951-ben.
"Jaj nekem. Attól tartok, mindennek jelentősége van, ugyanakkor alapjában véve semmi nem fontos." Ezt már Todd Andrews, Az úszó opera főhőse és elbeszélője panaszolja rögtön a mű elején az olvasónak, akinek azonnal világossá válik, hogy egy filozófiai eszmékről szóló, a francia egzisztencializmusból merítő regényt vett a kezébe.
Elhalasztott öngyilkosság
Az ötvenes éveiben járó Todd gondolatai már felnőttkora kezdetétől a halál körül forognak (keresztneve németül, egy d-vel azt jelenti: halál); ekkor figyelmeztette egy orvos, hogy a szíve bármelyik pillanatban megállhat. Ebből a perspektívából nézve - amivel könnyen azonosulhat bármely olvasó, hiszen mindenki pontosan ugyanebben a cipőben jár - ítéli úgy, hogy "a hosszú távú terveknek, de még a rövid távúaknak sincs semmi jelentősége".
Az úszó operában Todd élete legfontosabb napját igyekszik rekonstruálni, azt, amikor 37 évesen úgy döntött, hogy végez magával, majd mégsem tette meg. Nihilizmusának kialakulásában két esemény játszott döntő szerepet. Tizenhetedik születésnapján, első szexuális kalandja során a komódon álló óriási tükörben megpillantja magukat: a lányt, akinek "csontos kis segge az ég felé mered", míg ő maga "úgy mozog, mint egy szalonagár, s közben vadszamárként ordít". Már ekkor elborzasztja az ember állatiassága, s egy évvel később, az első világháború egy lövészárkában, saját irracionális viselkedését megtapasztalva végképp eldönti: az ember lényegében nem más, mint "sárgödörben nyálát csorgató, megrettent állat". Az elvi alapon magára mérni szánt öngyilkosság felé két további esemény löki. Apja az 1929-es gazdasági válság idején csődbe megy, és felakasztja magát. Később pedig éppen barátja feleségébe szeret bele, s folytat vele éveken át - bizarr és abszurd módon a jó barát nyílt helyeslése mellett - szexuális viszonyt. Szemében nem léteznek abszolút értékek - úgy véli, hogy "olyasmi, mint a pénz, becsület, erő, szerelem, információ, bölcsesség, de még az élet sem bír önmagában értékkel", ezért vonzalmukat sem nevezi szerelemnek. 'k csak rendszeresen és (a regény témája szempontjából egyáltalán nem mellékesen) élvezettel "kopulálnak" - a "szeretkezés" szót a tengerparton látott rákok számára tartja fenn. A legfontosabb napon, melynek dátumára egyébként nem emlékszik pontosan (a múlt ábrázolásának lehetetlensége már a posztmodern mester, az argentin Jorge Luis Borges hatását mutatja), az utolsó pillanatban, nagyon logikusan, mégis lemond az öngyilkosságról. Hiszen tettével azt bizonyítaná, hogy mégiscsak vannak mércéül szolgáló - abszolút - értékek.
Nem túl zavaró, de Az úszó opera egyenetlen színvonalú - Barth mindössze huszonöt évesen írta, a mesterség nem minden fogása volt még a kisujjában. A hátborzongatóan és fogvacogtatóan szenvtelen elbeszélés (például a mesteri lövészárok-jelenetben) néhol szimplán cinikus hangvételűre vált, mintha Raymond Chandler magándetektívje mesélné a történetet.
Lehet, hogy a mű fekete humora megtéveszti az olvasót, de Az úszó opera még realista regénynek mondható (van benne cselekmény és jellemfejlődés), bár az elbeszélő folytonos bajlódása közreadni kívánt saját szövegével már John Barth írói működésének következő fázisa felé mutat. Arra, amikor a hatvanas években az amerikai posztmodern regény egyik megteremtőjeként és teoretikusaként beírta magát a huszadik századi irodalom történetébe.
Pozsony, Kalligram, 2005, 255 oldal, 1990 Ft
