A magyar képregény legnagyobb mûvésze, Korcsmáros Pál leszármazottainak és a Képes Kiadó munkatársainak jóvoltából most méltó kiállításban vehetjük kézbe e kiválóan megrajzolt, rendkívül szellemes képregényt. A szerkesztõk a grafikusnak a Fülesben meg nem jelent rajzait is felhasználták, s igen dicséretes módon mindenhol Rejtõ Jenõ eredeti mondatait illesztették a cselekménybe. Az már nem volt ugyanilyen jó ötlet, hogy a "címszereplõt", az autót mindenhol átrajzolták, hogy jobban illeszkedjen Rejtõ korának, a harmincas éveknek a világához. Ilyen alapon a ruhákat, a fegyvereket, a lakások berendezését és a városképeket is átfesthették volna, hiszen azok is inkább az ötvenes, mint a harmincas évek világát idézik. Mind Rejtõ, mind Korcsmáros volt akkora mûvész, hogy elnézzünk nekik némi anakronizmust.
- hahner -
Színes képregény, 2005, Képes Kiadó, 72 oldal, 2990 Ft
****
J. A. 1937. "... idesereglik, ami tovatûnt ..." Az elõadás alcíme - Fiktív jelenetek és képek öt színészre és gordonkára József Attila életének utolsó kilenc hónapjáról - a színpadi szellemidézés szokatlan, "alternatív" formájára utal. Illés Edit rendezõ az álom dramaturgiáját követõ fény-, hang-, animációs és látványszínházi eszközök, szituációs játékok, valamint vers-, levél- és (képzelt) dialógustöredékek közvetítésével jelenítette meg a végzetét megalkotó költõ és utolsó múzsája kapcsolatát. A kitalációk köre idõközben bõvült, mert a mûsortájékoztató szerint: "Az eredeti Kozmutza Flóra-levelek közléséhez a jogutód Illyés Mária nem járult hozzá, ezért fiktív levelek hangzanak el az elõadásban." A levél mint mûfaj azonban kétarcú - pillanatnyi lelkiállapotot tükrözõ vagy azt szándékosan elfedõ - dokumentum; irodalmi olvasataink csak fikciók mások lelki történéseirõl. A (m)Színház fiatal társulata játékos-groteszk aspektusból idézi föl a kollektív emlékezet részének tekintett költõi sorstörténetet. József Attila álmodozó-bölcs-gyanakvó-bizarr-modoros kamasz-kobold ebben az elõadásban, akinek varázsereje csak a csodák terepén érvényesül. A törékeny-átszellemült Soós Attila mezítláb játssza az alkatához illõ fõszerepet, a költõ esendõségét, nem e világra valóságát szimbolizálva. A furcsa, elidegenítõ hatáselemek bábjáték benyomását keltik: míg Kovács Ágnes Anna mosolytalan-merev maszk mögé rejti Flóra tudatosan palástolt érzelmeit, Illyés Gyulát és Ignotus Pált karikatúraszerû bábuként szerepelteti a rendezõ. Az öt színészbõl hárman - Tényi Anett, Vincze Márton és Kostyák Elõd - tíz szerepet játszanak felváltva, s leleményes improvizációik alapján megindítóan hiteles színpadi varázslat tanúi lehetünk. (Elõadások az Alternatív Thália Projekt keretében január 23-án, a Thália Színház régi stúdiójában 19.30, majd 22 órától.)
- valachi -
A (m)Színház produkciója
*****
Csalog Gábor nem kevesebb mint negyven apró-hosszabb darabot tartalmazó Étrangeté címû Szkrjabin-albuma úgy kezdõdik, mintha valami absztrakt Chopint hallanánk. A tizenhét éves Alexander Szkrjabin (1872-1915) most tanulja meg, hogyan kell zongorára komponálni. Ez a hangulat még egy ideig folytatódik, és a lemez-nek a 12. trackkel kezdõdõ második szakasza sem hoz nagyobb változást. De itt már elindul valami, mely Szkrjabint a modernség egyik nagy elõfutárává teszi. Az Asz-dúr prelûd konok kegyetlensége némi tébolyról ad hírt, míg az op. 59. no. 2-es darabról kis túlzással elmondhatjuk, hogy a balkéz hisztérikus osztinátóit akár Kurtág is írhatta volna. A lemez Csalog Gábor szándéka szerint feltárja a szerzõ fejlõdéstörténetét, mely nem volt mentes a szakadékoktól - és e tekintetben remek, hogy a zongorista nem idõrendben, hanem tömbökben építi fel a mûsort. A század elején, elégedetlenül korával és annak kultúrájával, Szkrjabin fokozatosan elõbb Nietzsche, majd az orosz misztikus, egyébként remekül zongorázó hölgy, Helena Petrovna Blavastky hatása alá került, a zenét univerzális mûvészetnek tekintette, így aztán nem elégedett meg a hangokkal, de színes fényhatásokat is beírt partitúráiba, kifejlesztette az úgynevezett misztikus akkordot (c-fisz-b-e-a-d), és egyáltalán: minden módon ideologizálta a muzsikát. De ez csak ritkán megy a spontaneitás rovására, bár nagy tételekben idegesítõ. Találóan írja Csalog, hogy nem kell túlzásba vinni a hallgatását. Mert Szkrjabin kis adagokban valóban jeles bódítószer.
- csont -
BMC CD 099, 2005, összidõ: 70.42
*****
Dick és Jane trükkjei A nagy felfelé liftezések, különösen, ha az egyszeri irodista nyomja be a vezérigazgatósági emelet gomb-ját, rendszerint rosszul végzõdnek. Hogy a kedvenc Legénylakásunkból hozzuk a példát: Jack Lemmont egészen a huszonhetedik emeletig repítette az ügyvezetõi hála, Jim Carreynek viszont már az ötvenegyedikre kell felbumliznia, hogy átléphesse a corporate nirvána küszöbét. Bukni persze lefelé az igazi, s ami még felfelé jelentõs különbségnek tûnt, az zuhanórepülésben nem több enyhe szintkülönbségnél. Lemmon és Carrey mélyrepülése között is legfeljebb annyi a difi, hogy elõbbi legalább önszántából mondott le az executive mosdó elõnyeirõl, utóbbi alól viszont már a gombnyomáskor kihúzták a beígért igazgatói széket. Carrey gumiarcú palimadarának persze csak azután esik le a tantusz, hogy egy Enron méretû bomba robbant a széke alatt, miután az elnöki helikopter már kirepült a kiürített fészekbõl. Ilyen elõzmények után azt leshetjük nagy kajánul, hogy mi is történik a csõbe húzott yuppie-val, amikor szembetalálja magát a fedezetlen kertvárosi élet kilátásaival. Egy Jim Carrey-komédiától szokatlan luxus, hogy a film elsõ felének vígjátéki túlzásai valóban visszaadnak valamit abból a sokkból, amit egy kártyavár élet összeomlása okozhat. A vártnál ezúttal csak jóval késõbb indul be a biztosra menés, akkor viszont gombnyomásra történik a csoda: a happy endre felesketett sztárok rablónak állnak, és számos komikus kísérlet során (elõször csak fánkot lopnak, s csak késõbb bankot) visszatornázzák magukat oda, ahonnan indultak: a plazma-tévés kártyavárba.
- köves -
Az InterCom bemutatója
***
Yengibarjan Trió, Motion Trio A hazai Yengibarjan Trió és a lengyel Motion Trio koncertjével kezdõdött el a Mûvészetek Palotájában a Senkiföldje címû sorozat. Ebben a szériában február elejéig olyan zenekarok játszanak, amelyek földrajzi vagy stiláris értelemben megfoghatatlanok. Valahol a vörldmjúzik, a könnyû- és a kortárs zene határán helyezhetõk el, Szíriától Londonon át az örmény pampákig.
Aki gyakran jár füstös kiskocsmákba Budapesten, s idõnként kísérletezõ színházat és filmet is néz, biztosan hallotta már a Jerevánból idetelepült David Yengibarjan zenekarát. Mint mindenhol, itt is megbízhatóan teljesítettek, nem okoztak csalódást, sem meglepetést. A tangó, a dzsessz, az örmény népzene és egy kis klezmer keveredett kellemes elõadásukban, játszottak Piazzollát is, de nem vitatható, hogy egészen egyéni ízek keveredtek ki mindebbõl. A koncert közben nyugodtan melléjük képzelhettünk egy párizsi, prágai vagy akár egy bécsi kávéházi asztalt; szalvéta és teasütemény nem maradt szárazon.
De nekem, bevallom, kicsit több kell az izgalomhoz, minimum polland hóláncrákendroll, egyszerre három harmonikán. A Motion Trio pontosan hozta ezt a hiányzó õrületet, és bebizonyította, hogy az az elõítélet, miszerint harmonikával csak tangót lehet játszani, mekkora hülyeség. Semmi tangó nem volt, illetve csak egy egész kicsi, inkább kemény rock, ûrzene, sivatagi dráma, Trabant-szonáta, hidegen fújnak az északlengyel szelek, meg zsidó népzene, felismerhetetlenül. Az ördögi hármas azonnal belopta magát a magyar szívekbe, s mint ígérte, hamarosan visszatér. Addig is tovább járják három lemezük-kel a világot, ha pedig otthon vannak, Krakkóban, a Florianska út és a piactér sarkán csíphetõk el. Ott utcazenélnek. Higgyék el, ritka élmény velük idõzni, ilyet még nem pipáltak harmonikán.
- sissova -
Fesztivál Színház, január 7.
****
Kor-képek 1938-1945 Az MTI sorozatának 2004-es elsõ kötetében a remény éveinek (1945-1947) fényképes összefoglalóját láthattuk, a most megjelent másodikban az ezt megelõzõ összeomlásét. Némi pátosszal írhatnánk azt is, hogy az albumban bejárt hét év a pokol hét köreként is értelmezhetõ, hiszen ahogy egyre elõrébb haladunk az idõben, annál döbbenetesebb felvételeket láthatunk, és bár a szerkesztõk igyekeztek az élet minden területérõl válogatni, többnyire katonák szerepelnek a képeken. Díszszemlén, kerékpáron, teherautóval, mosolygó és szenvedõ arccal, fegyverrel a verõfényben és arccal a hóban, karjukon gyerekkel vagy nyakukban táblával, a lámpavason, s ahogy az utolsó békeév viszonylagos polgári rendezettségét, a bécsi döntések eufóriáját a haditudósítók egyre borzalmasabb felvételei vagy a huszti Friedmann Ármin kereskedõrõl 1939-ben készült "néprajzos" fotográfiát a deportálás és Auschwitz képei követik, nekünk, nézõknek sincs kegyelem.
Biztosan lesznek, akik kifogásolják a szerkesztési elveket, vagy éppen azt, hogy ez a kötet megegyezik az elõzõ terjedelmével, noha jóval hosszabb idõszakot fog át. Kritika tárgya lehet az is, hogy jó néhány olyan kép akad (Karády Katalin portréja, Szálasi esküté-tele vagy épp a címlapon is látható Horthy komáromi bevonulása stb.), amit már jól ismerünk a történelemkönyvekbõl. De mindez mellékes ahhoz képest, hogy a kiadvány célba talál: tehetetlen düh lesz úrrá rajtunk a megrázó képek láttán, s ha csak egy rövid idõre is, de muszáj elgondolkodnunk azon, hogyan történhetett mindez.
- legát -
MTI, 2005, 360 oldal, 6900 Ft
*****
DJOSOS KROST: NO SIGN OF BAD Djosos Krost, azaz a dobos Pharfar és a gitáros/basszer Filip alkotta dán dubduó ritkán hallható remek debütáló lemezt készített a tavalyi évben - a tucatnyi szerzemény között nem találni gyengét, mindegyik üt, mégpedig jókorát. A két koppenhágai stúdióvarázsló szinte laboratóriumi körülmények között, saját maga állít elõ minden hangot - elõbb feljátsszák a hangszeres alapokat, utána pedig jöhet a jó öreg elektronika, amivel alaposan szétbarmolják a nyersanyagot. Ebben mesteri munkát végeznek: a visszhangok, effektek, zörejek és a pulzáló lüktetés néha szinte már álomszerû hangulatba ringatja a hallgatóját, hogy a következõ pillanatban felpörgessen. A produkcióban persze kulcsszerepet játszanak a meghívott vokalisták: Tuco, Jah Bobby, Adrian, Little Tasha (az egyetlen hölgy), s a régi alkotótárs, Emo segít, hogy ne csak az elektronikusan gerjesztett hangok, a sötét puttyogások, hanem az emberi hang is vezesse a hallgatót. A lemez szépen, megfontoltan indul, az elsõ három szám (Straight Upfront, Creation, Earthball) nyugodt, lassú lüktetéssel beültet a körhintába, azután kezdõdhet a menet. A Chapter One (egy kis, vázlatos értekezés Jamaica történetérõl) kezdi fokozni a ritmust, a Cover Me a már említett Little Tasha tósztolásával viszont már igazi tánczene. A szerkezet késõbb sem változik: néhány lassabb, méltóságteljesen gördülõ dub után jön egy igazi kattogós szám, mint a Jah Bobby hangjára épülõ Bloody Day, amire persze megint csak két lassabb, epikus szerzemény a válasz. Az eredmény minimum kielégítõ, de inkább örömteli: egy lemez, mely ápol s eltakar.
- minek -
Music For Dreams/Neon Music 2005
**** és fél
Kisiklottak Mi tagadás, az ingázóknak sem könnyû, elég csak egyszer lemaradni a reggeli gyorsról, és máris kész a katasztrófa. A retorziók jó esetben az ebédjegymegvonástól a sarokba állításig terjedhetnek, a nyolcórás ügyfelét elbukó Clive Owenra azonban még ennél is nagyobb veszedelem leselkedik, kinek neve nem más, mint Jennifer Aniston. A vicc tehát úgy fest, mint Hitchcocknál: idegenek a vonaton. Gyilkosságról a mi kocsinkban nem esik szó, de semmi kétség, hamar eljön annak is az ideje. Egyelõre két jól szituált, munkába tartó kiscsaládos méregeti egymást és a másik gyerekének tárcából elõkapott fényképeit. A fél-relépés gondolatára elsõ körben megrettennek ugyan a felek, de a garniszálló küszöbét átlépve már nincs visszaút. Olyannyira nincsen, hogy hamarosan Vincent Cassell töri rájuk az ajtót, s megejtõen franciás akcentusával pénzt követel és erõszakot követ el. Az incidenst követõ szomorú fejlemények nemcsak a botcsinálta házasságtörõkre, de a nézõkre is lesújtóan hatnak, a történet további fordulatairól azonban a jegyszedõ néni kifejezett kérésére csak nagy vonalakban nyilatkozhatunk. Annyit azért kötelességünk elárulni, hogy Cassellnek a késõbbiekben sem javul a kiejtése és a modora, ám ez csak a kisebbik rossz ahhoz képest, hogy valaki meg nagyon nem az, mint akinek eddig hittük. Könnyítésképpen a masinisztát kizárhatjuk a gyanúsítottak sorából (az éjszakai portással azért érdemes vigyázni), a leleplezés pillanatában azonban ajánlatos a büfében tartózkodni, mert az annyira blõd, hogy egy pillanat alatt hazavágja az addig kínkeservvel egyben tartott produkciót.
- köves -
A Fórum Hungary bemutatója
** és fél
