Rangos eseményhez van szerencsénk, mint mindig, amikor elhivatott filmművészek bíbelődnek a könnyű műfajjal. A mozijegyre ugyan nincs rányomtatva, hogy udvarias arcot kérünk, mégis szinte kötelező a megilletődöttség, ha urak és úrhölgyek mennek le thrillerbe. Persze a helyzet távolról sem ilyen egyszerű, hiszen az úgynevezett irodalmi alapanyagot nem akárki, hanem egyenesen John Le Carré, a keserű kémhistóriák úri szabója bocsátotta a produkció rendelkezésére. Patinás kezdet, amit további nagy nevek - elsősorban az Isten városával nemzetközi vízumot szerzett Fernando Meirelles és a közismert Ralph Fiennes - hivatottak dicsőségre váltani, és ők, hétpróbás művészlelkek lévén, valóban szavatolnak is a projekt minőségéért. Afrikával azonban ők sem bírnak, jobban mondva a műfaj nem bír a fekete kontinenssel, mert bár mindenki úgy tesz, mintha legalábbis Csehovot játszana, a nap végére mégiscsak le kell zavarni egy világméretű összeesküvést leleplező nyomozást. A hunyók történetesen a nyomorban tengődő afrikaiakon kísérletező nyugati gyógyszergyárak, amelyek habozás nélkül legyilkolják a címben szereplő brit diplomata hiperaktív feleségét, és ezzel cselekvésre késztetik a túlcivilizált hobbikertészt. Hősünket nem a bosszú, inkább valami megkésett házastársi kötelezettség hajtja, hogy szembeforduljon a gyógyszergyárakkal összejátszó hivatallal, melynek házirendjéhez kötelességtudó bürokrataként az egész életét igazította. Egyáltalán nem rossz egyveleg ez, kár, hogy a kézikamera artisztikus remegése és a gyász ezer arckifejezését ismerő Fiennes rezignált tekintete mindvégig arra figyelmeztet, hogy az alkalomhoz illő komolysággal viseljük magunkat. Mintha az egybegyűltek közül senkinek sem akaródzna beismerni, hogy Az elszánt diplomata nem több egy szépen kidolgozott, élvezhető thrillernél, mely az idő rövidsége és a nyomozati anyag vastagsága miatt éppúgy csak a képeslapnyomort használja fel Afrikából, mint bumfordibb, de kevésbé komolykodó versenytársai.
Köves Gábor
Az SPI bemutatója
César Charlone
Az Isten városa Oscar-díjra jelölt operatőre a Camerimage fesztiválon beszélt Az elszánt diplomata forgatásáról.
*
Magyar Narancs: Mennyi idő állt a rendelkezésére, hogy felkészüljön a forgatásra?
César Charlone: Még soha nem volt ennyi időm az előkészületekre. Fernandóval (Fernando Meirelles rendező - a szerk.) és a díszlettervezővel már 3 és fél hónappal a forgatás megkezdése előtt Kenyába utaztunk, hogy kiderítsük, alkalmasak-e a történetben szereplő helyszínek a forgatásra, vagy más dél-afrikai helyszín után kell néznünk. Operatőrök esetében ritka, hogy több idő jut a felkészülésre, mint magára a forgatásra.
MN: Hollywoodi produkciók esetében viszont nem ritka, hogy az operatőrnek semmi beleszólása sincs a forgatás menetébe.
CC: Nem kizárólag hollywoodi sajátosság ez, Brazíliában is akadnak szép számmal rendezők, akiknek legfeljebb az első asszisztensével lehet kommunikálni a forgatás alatt. Minden a rendező személyétől függ, ő határozza meg a forgatás légkörét. Fernandónak szerencsére nincsenek ilyen allűrjei, bármilyen javaslatra nyitott, de persze a végső döntést ő hozza meg.
MN: Az elszánt diplomatában kétféle szín- és stílusvilág uralkodik: a londoni távolságtartó és hideg, az afrikai színes és vibráló. CC: Jó előre elhatároztuk, hogy az afrikai jelenetekben sok lesz a kézikamerázás. Ezáltal közelebbről tudtuk követni a színészeket, és zaklatottabb képi világot tudtunk teremteni. A londoni jelenetek hangulatára Fernandónak volt egy nagyon találó kifejezése: azt mondta, minél légkondicionáltabb képeket szeretne.
MN: A berlini jelenetekben meglepően sok a turistalátványosság.
CC: Érdekes dolgot említ, és ha valóban így van, az elég bosszantó, mert mindvégig az volt a célunk, hogy elkerüljük az effajta helyek mutogatását. Semmiképpen sem akartuk, hogy ezek a beállítások képeslapokra hasonlítsanak, de szükségünk volt néhány jellegzetességre, hogy tudassuk a nézőkkel: Berlinben vagyunk.
MN: Remélte korábban, hogy ilyen nagy, nemzetközi produkciókban fog dolgozni?
CC: Olyannyira nem, hogy az Isten városa előtt az is felmerült bennem, hogy rossz pályát választottam. Tudja, a dél-amerikai filmiparban csigalassúsággal zajlanak a dolgok. Reklámokban sűrűn dolgozhattam ugyan, igazi filmes lehetőség azonban csak nagy ritkán, jó ha kétévente adódott. Aztán az Isten városával egy csapásra megváltozott minden, hirtelen több forgatókönyv közül is választhattam. A pályán töltött harminc évből az utolsó háromban végre azt csinálhattam, amit igazán szeretek.
MN: Korábban több dokumentumfilmben is dolgozott. Visszatér még a műfajhoz?
CC: Talán már idén márciusban újra dokumentumfilmet forgathatok. Egy uruguayi filmhez hívtak, aminek azért is örülök, mert hazai pályán jobban a mélyére látok a dolgoknak. Külföldön mindig turistának érzem magam. Nagyon nagy rendezők hívtak, hogy dolgozzak velük, én mégis szívesebben választottam ezt az uruguayi alkotást, mert jobban a sajátomnak éreztem. Az Andok-beli repülőgép-szerencsétlenségről fog szólni, amiben elvesztettem a legjobb barátomat.
MN: Miért költözött Uruguayból Brazíliába?
CC: Azért költöztem el, mert ott egyáltalán nem létezett filmes iskola. Tudja, a hatvanas években sokan közülünk géppisztollyal akarták megváltoztatni a világot, de mivel én féltem a gépfegyverektől, inkább a kamerát választottam. Eredetileg azt terveztem, visszatérek Uruguayba, de az időközbeni katonai puccs miatt végül Brazíliában maradtam. (Fordította: Köves Gábor)
