Zene

Ritkán szoktam belegondolni abba, vajon milyen lehet először látni egy-egy klasszikus opust: drukkolni a főhős győzelméért, izgulni a váratlan bonyodalmak miatt, megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor jobbra, és szomorkodni, amikor rosszra fordulnak a dolgok. Most azonban, látva a Városmajori Színpadon a közönség lelkes műélvezését, eltűnődtem azon, kinek is drukkolunk ebben a történetben, a Figaro házasságában akkor, ha nem tudjuk, mi a vége, és azt sem tudjuk, mikor, hogyan és miért szerezte a szerzője a darabot, és arról sincs tudomásunk - legföljebb az alkalmi kórus idézetnek is halovány dalolását hallgatva dereng valami -, hogy van ebből egy elég híres operaféleség is, néhány slágerszámba menő áriával.

A tűzzel játszanak - mármint hogy komplett tűztáncot és fáklyás felvonulást produkálnak Szomor György és Miklós Tibor közös musicaljének nyitójelenetében, s bár a pirotechnikai effektusok utóbb is vissza-visszatérnek, az új műre egészében mégsem jellemző a művészi kockázatvállalás. Valóságos békebeli közhely-dzsembori táborozik a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon az ősbemutató estéjén, ami tán nem is oly meglepő, hiszen az angol erdei hős maga is toposz, vagy amint az internetes beharangozó fogalmaz: "Az angol származású, a szegények pártolója és igazság osztó középkori hős Robin Hood, a világ szinte minden táján ismert. Talán leginkább a filmvászonra álmodott nagy játékfilmek, Kevin Costnerrel a címszerepben hozta meg a történet igazi sikerét" (sic!). És tán stílszerű is az egyenlősítő gesztus - elvenni a gazdagoktól és szétosztani a szegényeknek: a populáris kultúrkincs filmes és zenei remekeiből csak úgy áradnak felénk a javak, hol a Spamalot stílje, hol a Spartacus-film felemelő nagyjelenete, hol egy ivartalanított Edda-motívum, hol meg a Szépség és a Szörnyeteg hangzó emlékfoszlánya libben elénk. Csak győzzük szétválogatni.

Fehér Magyarországon az egyik legnépszerűbb, nemzetközi szinten pedig talán a legismertebb kortárs magyar festő. Sikerének általános oka a "leegyszerűsített, tetszetős és közérthető" képi világ lehet, nyugati reputációját egyes források szerint zsidó tematikájú festményeinek, megint más források szerint pedig annak köszönheti, hogy belesimult abba az elvárásrendszerbe, amely szerint létezik valamilyen speciális, a volt szocialista blokkra jellemző képi nyelv. A Kossuth-díjas, igen termékeny festőművésznek valóban összetéveszthetetlen, egyedi a stílusa - melyet a korai hiperrealista képeiből kiindulva a nyolcvanas évek közepén fejlesztett ki. Míg kezdetben a beállításaikban (megbillent nézőpontok, komponálatlan képkivágatok) és témájukban az ötvenes-hatvanas évek családi amatőr fényképeit idéző képi világokkal Fehér mintegy beemelte a kisember látásmódját a művészetbe, később az önmagáról, családjáról, barátairól készített fotókkal "szélesítette palettáját". Néhány rövidebb kitérőtől eltekintve képeinek több mint huszonöt éve jellemző szereplője az egyetlen fehér körvonallal jelzett, ezért áttetsző és vázszerű emberi figura, a térbeli összefüggésekből kiemelt, gyakran monumentálisra növelt tárgyrészlet vagy építménytöredék és a homogén felületek redukált színvilága.

Az 1941-ben Ufában született, 1990-ben New Yorkban meghalt Szergej Dovlatov 1978-as emigrációjáig élte a szovjet író egyszerű, mindennapi és iszonyatos életét, hogy Tolsztoj híres mondatával szóljunk. Volt egyetemista, lágerőr egy köztörvényes zónában, idegenvezető, újságíró, munkás, bokszoló, amatőr filmek szereplője, zokninepper, valutaüzér és még sok más, vagyis nagyjából minden, csak orosz író nem tudott lenni, mivel hazájában gyakorlatilag egy sor szépirodalmat nem publikálhatott. És közben ivott is, egészen brutális, szovjet mértéktelenséggel, mely még ennek a különösen jó fizikummal megáldott - atletikus, 195 centire nőtt - embernek is végzetesen betett; korán halt meg, és szürrealistának elképzelt temetésén nyilván a pokoli mennyiségű vodkásüveg állhatott volna díszőrséget.

Amit a későbbiekben nem kis színészi befektetés árán mind férfibúban, mind májműködésileg kifejezésre juttatna a produkció, az ott van már mindenestül, mint egy Oscar-díjat érő betegfelvételi lap a nyitó jelenetben. Jeff Bridgesből még a gitárja sem, csak a lepusztult furgonja látszik, countrymuzsikára (ének: J.

Persze ez egy Angelina Jolie-mozi, s mint ilyet kell elhelyeznünk az Angelina Jolie-hajviseletek rangsorában (27. percig: festett sárga, 27-100 p.: festett fekete), s csak ezután járulhatunk a kémfilmeket elbíráló rögtönítélő moziszék színe elé.

Túlcsordulás és agresszió árad Gyarmati Zsolt képeiről, de mintha mindez egy akváriumban zajlana. A kiállított munkák az urban art formakincséből építkeznek, de csöppet sem kívánkoznak az utcára; képépítményekről van szó, formailag leginkább popularizált, korai Rauschenberg- vagy Jasper Johns-installációk lehetnének.

Nézőpont kérdése, szerencsés-e, hogy Kőváry Zoltán, a The Trousers gitáros-énekese az erősen indie-hatással induló csapatában - még a név is arra a korszakra utal, amellyel kapcsolatban Lénárd Laci, a Metal Hammer főnöke nyögte be anno az örökbecsűt: soha ne bízz olyan zenekarban, ahol a név the-vel kezdődik és s-re végződik - hirtelen felfedezte a Hellacopterst és a skandináv rock `n' rollt, ennek megfelelően kezdett öltözni, és a zenekarnevet megtartva ebben a szellemben írt egy lemeznyi új dalt. Ha az ember felülemelkedik a fentieken, akkor akár kellemes szórakozást is jelenthet a Soul Machine, Kőváry ugyanis meglehetősen alaposan magába szívta a kortárs nagyok zenéjét.

Az idei bécsi (egy hónapig tartó, most 15-én záruló) ImpulsTanz fesztivál egyik kiemelkedő résztvevője az általa vezetett CCN de Montpellier több előadásával is jelen lévő Mathilde Monnier, a kortárs tánc egyik legjelentősebb koreográfusa. Egyórányi darabja magának a táncnak, sőt magának a mozgásnak - az emberélet mozgásainak is - a mibenlétére reflektál elementáris őszinteséggel.

Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedő előadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetően popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését.

Egy belga fesztiváltól szerzett ötlet szerint a közönség bátrabb tagjainak lakásában is lehet koncertet tartani. Nyilván akusztikusat, kis hallgatóságnak, kis gázsiért, de egészen más atmoszférában, mint amihez szoktunk.

Mintha csak megérezte volna, hogy a szellemíró kifejezés önéletrajza hazai megjelenésével szinte egyidejűleg nyeri el nyelvi létjogosultságát, Roger Moore nem késlekedik kijelenteni: számára is felkínálták a szellemírói segítséget, de ő ilyesmire nem fanyalodott, s 2007-ben bekövetkezett nyolcvanadik születésnapján önkezével látott hozzá, hogy végre megírja régóta tervezett önéletrajzát. Találkozhatunk benne mumpsszal és tüdőgyulladással (kétoldali), első csókkal és női magazinokban vállalt fotómodellkedéssel, a kezdő színészt megkörnyékező bácsikkal és a kezdő színész által megkörnyékezett lányokkal és aszszonyokkal, de Bonddal csak a kétszázadik oldal környékén akadunk össze.

Sokan gondolják úgy, hogy ha a nagyképű hangmérnök a szakmaiságot, a professzionalitást és egyáltalán a precíz munkát kéri számon a lusta/részeg/laza zenészeken, akkor csak elő kell kapni a 72-es Stones-albumot, és eljön az igazság pillanata. A legenda szerint ugyanis az eredetileg dupla vinilen (akkoriban ennek jelentősége volt!) megjelent Exile... valójában egy véget nem érő buli "mellékterméke", ám ennek ellenére a rock and roll csúcsteljesítménye, ami nem véletlenül szerepel ma is előkelő helyen az ilyen-olyan "minden idők legjobb albumai" listákon. (A Rolling Stone 500-as listáján például a hetedik.)