"Tolvaj! Fogják meg!" Igen, így kell krimit kezdeni, semmi fakszni, rögtön benne vagyunk a sûrûjében, a Párisi Nagyáruház folyosóin, cirka 1911. Az úri közönség sipákol, a tolvaj iszkol, a századelõ pedig nagyon él. A menekülõ gazfickóval rohanvást váltakoznak a képek, sietve szemrevételezünk egy áll nélküli hölgyet, futva elmerengünk a kiegyezés áldásos hatásain, és lélekszakadva megtekintjük a híres áruházi homlokzatot. Ez aztán a dinamikus kezdés, elsõ osztályú akciójelenet a boldog békeidõkbõl, egyben egy rég elfeledett sportág, a szemlélõdõ menekülés ünnepe is. A Nagymezõ utcára ráfordulva egy másik patinás sportág jelentkezik: a könyvkarate, melynek jeles hazai mûvelõje,
A fekete zongorában már megismert Dávid Veron a
Zalán futása egy kölcsönkönyvtári példányával vágja lendületesen kupán a menekülõt. Az irodalommal szemben hõsnõnk maga is tehetetlen, ha teheti, Bródy Sándor sorainak sápadtkék fényû melankóliájában fürdõzik, félálomban pedig Herczeg Ferenc is megjelenik neki - meg kell hagyni, nem túl gyakori vendégek egy krimiben.
Merthogy Dávid Veron krimihõsnek van pozicionálva, a csipkés és a detektívponyva határában van kijelölve számára egy kis vetemény, ahol kedvére affektálhat. Egy nõ, aki minõk és valaminõk közé keveredett és élvezi. Legfõbb fegyvere (a keménytáblás klasszikusok mellett) a szóvirágokban való fogalmazás, az a fajta kedves körülményesség, mely óvatos adagolás mellett derûre, túlcsordulás esetén azonban bosszúságra adhat okot. A poros "kanizsa után Veron ezúttal a Budapest-Balaton-Abbázia tengelyen hallatja a maga sajátos hangját; vár reá az Anna-bál, ahol valaki kést dobál, és Abbázia, ahol kémek, szektavezérek és Gerbeaud-sütemények adnak randevút e rokonszenves, bár olykor túlbeszéltetett kékharisnyának.
Agave, 2011, 289 oldal, 2980 Ft
*** és fél
