Nem sokat tudunk a hazájában (és immár külföldön is) erősen ünnepelt svéd szerzőről - ez az első könyve magyarul. Vagyis bevezetőnek nem árt néhány adat. Klas Östergren 1955-ben született Stockholmban, eleinte forgatókönyveket, kissé epigon prózát írt, aztán 1980-ban kiadta a Dzsentlmenek című regényét, és másnap arra ébredt, hogy híres lett. Esszé- és prózakötetek, drámafordítások, forgatókönyvek után a sikerkönyv 2005-ben publikált folytatásával, a Gengszterek című regénnyel ismét a középpontba került - utóbbi hamarosan állítólag magyarul is olvasható.
Egy 1980-as svéd nagyregény - ugyan, hogyan is hangozhatna másként első kérdésünk: nem kissé megkésetten került magyar asztalunkra?
Feltehetően nem. Egyrészt mindig szívesen olvasunk szórakoztató és egyben fajsúlyos regényeket, másrészt, mert a nemrég sok fórumon ünnepelt és átkozott, agyonelemzett 1968-as év új aktualitást kölcsönözhet a szövegnek, ami korképnek vagy -dokumentumnak sem utolsó. Az egyik főhős, Henry Morgan amatőr bokszoló és zongorista svéd katonaszökevényként Párizsban tölti az úgynevezett diákmozgalom legforróbb tavaszát és nyarát, és egyszer egy tüntetésen kérdez valamit Sartre-tól. Választ ugyan nem kap, de azzal vigasztalja magát, hogy a híres francia egzisztencialista kiábrándítóan alacsony volt. Ez az apró jelenet jól megvilágítja a regény hangulatát, emberképét: Östergren (aki önmagát, mint Borges, a saját nevén szerepelteti a regényben) erős öniróniával ábrázolja a svéd "nagy generáció" útját, mely lényegében ugyanúgy alakult, mint az akkori haladás élén álló franciáé, nyugat-németé. Vagyis a nagy ambíciókból, roppant elszánásokból, a sok tehetségből és képességből nem lett semmi, vagy alig valami maradt; a csodálatosan invenciózus testvérpár ifjabbik tagja, a Salinger kamaszzsenijeire emlékeztető Leo Morgan három jelentős verseskötet (címeik: "Herbárium"; "Álszent tehenek"; "Homlokzatmászás és egyéb hobbik") publikálása után 1970-ben elnémul, tébolydába kerül, majd teljes alkoholizmusba süllyed, Henry pedig sosem tartja meg döntő jelentőségűnek szánt zongoraestjét Stockholm egyik legelegánsabb előadótermében, ahol a tervek szerint előadná Európa, porladó töredék című "nagy formátumú" művét, melyet meg sem ír voltaképpen. Éppen ilyen szimbolikus, hogy Henry élére áll annak a kincsásó mozgalomnak, melyet még nagyapja alapított (a "Világlátott Pallérozott Gavallérok" asztaltársaság örökös, összefogottan bohém titkára) a húszas években: a Stockholm belvárosában szenvedélyesen kaparó brigád (évente pompás ünnepi vacsorát rendeznek az egyik vájatban) Adolf Fridrik, a híresen nagyevő 18. századi svéd király állítólag itt elrejtett kincsei után kutat. Igen, ezek a félhősök vagy pontosabban álhősök ábrándjaik világában élnek; ködlovagok ők, de tisztességüket mindvégig megőrzik, sem olcsó, sem jól fizetett kompromisszumokra, megalkuvásokra nem hajlandók, ezért könnyen elnyerik az elbeszélő és a mi együttérzésünket is. Dzsentlmenek, egyszóval.
Vagy másként: kedves hóhányók. Vagy netán "ártatlan varázslók", hogy egy régi és eléggé elfeledett Andrzej Wajda-film címét idézzem. Ilyen például a Stockholm egyik legkellemesebb negyedében, a Mariatorget környékén sertepertélő, Palack becenévre hallgató félhajléktalan, aki üres üvegeket gyűjt, és naponta olykor kétszáz koronát is keres ezzel (1978-ban járunk!), ilyen az Orgazdák Királynője, ilyen a Dohányárus - természetesen kincskeresők valamennyien, és ilyen az elbeszélő, "Klas Östergren" is, aki 1978 nyarán, egy Göteborgban rendezett Bob Dylan-koncert után hazatérve kirámolva találja lakását, és akinek a bokszklubból felületesen ismert Henry Morgan azonnal felajánlja, hogy költözzék oda hatalmas, régi bútorokkal (többek közt "Hermann Göring ágyával") megrakott lakásába, és írja meg Strindberg A vörös szoba című híres regényének modern kori folytatását, amelyre nemrég kapott szerződést és előleget egy jó nevű stockholmi kiadótól. Ez hát Henry udvartartása. És kicsoda Henry? Henry, le gourmet, Henry, le boulvardier és katonaszökevény Párizsban, Henry, the clerc Londonban, der Barmeister, der Schlossdiener az Alpokban, der Geheimagent Nyugat-Berlinben, profi nőbolondító és reménytelen trubadúr és még sorolhatnánk; micsoda idők! - kiált fel "Klas Östergren", az elbeszélő. Aki - egyetlenként a csapat tagjaiból - egy szédítően izgalmas év után kiszáll a dzsentlmenek romantikusan széthullott és rokonszenvesen mihaszna köréből, és miután a Morgan testvérek eltűntek, végre megtalálja a maga hivatását: a kandallóban eltüzeli A vörös szoba teljesen elkészült sequeljének kéziratát, és belefog regényébe, mely nyilván a Dzsentlemenek címet viseli: "Szentélyt emelek, műemléket állítok a Morgan fivéreknek".
Talán e nagyon vázlatos képből nagyjából kiderült, miféle gazdagon megrakott svédasztalt kínál a regény, tele remek helyzetekkel, emlékezetes figurákkal, hiteles miliőrajzzal - mindezt elsőrendű elbeszélői elánnal előadva. De olykor túlságosan is zsúfoltnak tűnik az asztal, a kínálat túlzott, és a svéd nagy generáció regénye mellé még kapunk egy társadalmi regényt is, továbbá egy családregényt, nem is beszélve a krimi elemeiről, valamint az elbeszélő saját nevelődési regényéről. Tipikusan fiatalkori mű, mely többet markol, mint amennyit meg is képes tartani, és a sokat mondás olykor nagyotmondássá válik. De semmitmondássá soha sem. Szóval egészében remek olvasmány a Dzsentlmenek, a nálunk olyannyira hiányzó színvonalas, nem link, de mégis viszonylag könnyen megemészthető nyugati middle-brow irodalom egyik átgondolt, színes és igaz terméke. Jól jöhet a hosszú téli estéken egy olyan kandalló előtt, mint amilyen például Henry lakásában terpeszkedik. Ha ugyan vannak még kandallók.
Fordította Péteri Vanda. Scolar, 2008, 509 oldal, 3360 Ft