Az amerikai recenzensek nagyobbik részének nem tetszett Bill Clinton önéletrajza, de ez nem lett akadálya annak, hogy bestseller legyen. A könyvesboltok másfél millió példányt rendeltek belõle, és a megjelenését követõ elsõ napon el is fogyott négyszázezer példány. Az Életem magyar fordítása szokatlanul gyorsan, egy héttel az eredeti után jelent meg: a kiadó nyilván meg kívánta lovagolni a nemzetközi sikerhullámot. De az amerikai üzleti diadal megismétlésére aligha számíthat az Ulpius-ház. A siker ugyanis nem Clintonnak, a szerzõnek köszönhetõ, nem is az exelnök belátásai iránti kíváncsiságnak, hanem "Clintonnak", az amerikai képzeletben élõ szimbolikus figurának. Amerikán kívül elképzelni is nehéz azt az érzelmi intenzitást, mellyel a politikafogyasztó réteg Clintonhoz még mindig viszonyul: a feneketlen gyûlölet egyfelõl, a párás szemû, megbocsátó szeretet másfelõl.
A könyvrõl sok rosszat el lehet mondani, és ezt meg is tették. Valóban túl hosszú és bõbeszédû, jelentõsen narcisztikusabb, mint amennyire egy önéletrajz per definitionem az. A narratíva szerkezete a lehetõ legprimitívebb - kronologikus -, amely néha kifejezetten komikus hatást kelt (reggel a CIA igazgatója tájékoztatott az iraki helyzetrõl; délelõtt megvétóztam a kutyaoltási törvénytervezetet; délután találkoztam a dán miniszterelnökkel; este bocsánatot kértem Hillarytól - csúfolódott egy recenzens), máskor meg unalmat áraszt. De összességében mégis
lebilincselõ olvasmány,
mert Clinton tud írni-mesélni, és van neki mirõl. Ha irodalmilag nem is Churchill, nála érzékletesebben még nemigen írták le, hogy mit jelent az Egyesült Államok elnökének lenni.
Az állás szédítõ követelményeket támaszt betöltõjével szemben. Az elnöknek naponta döntések sorozatát kell meghoznia triviális és történelmi jelentõségû kérdésekben. Döntenie kell arról, hogy miként befolyásolja az amerikai törvényhozásban zajló küzdelmet, de arról is, hogy az Egyesült Államok beavatkozzék-e egy konfliktusba a világ valamelyik távoli sarkában. És a válságok, az elnök figyelmét követelõ ügyek futószalagon jönnek, vad összevisszaságban, nem pedig tematikusan rendezett csoportokban. Mi legyen Elian Gonzalezzel, a kubai kisfiúval, kinek anyja a Kubából való menekülés közben a tengerbe fulladt? Hogyan lehet kiengesztelni a belgrádi kínai nagykövetség bombázása miatt feldühödött kínaiakat? De gondolni kell a Whitewater-ügyre is, és Jelcin alkoholizmusának esetleges következményeire. Meg Haitira és Ruandára, Boszniára és Szudánra, Rabinra és Arafatra, a NATO bõvítésére és a NAFTA- egyezményre, a fehér házi utazási iroda körüli botrányra és az egészségügyi reformra, a melegek katonai szolgálatára és az abortuszhoz való jogra. A szigorú kronológiai szerkezetbõl adódó zûrzavarosság nemcsak hibája, erénye is a könyvnek: jól érzékelteti, hogy amerikai elnöknek (vagy albán miniszterelnöknek) lenni zûrös ügy.
De az önéletrajznak csak a második fele szól az elnöki évekrõl. A magyar kiadás elsõ kötetét Clinton gyermekkorának, iskolai éveinek, tanulmányainak, arkansasi politikai pályafutásának és az 1992-es nyertes választásnak szenteli. A nagyon vidékies arkansasi környezetet igen plasztikusan mutatja be; lehet, hogy akkor is érdekesnek találnánk ezeket a leírásokat, ha nem egy olyan miliõrõl lenne bennük szó, amelyben egy leendõ elnök nõtt fel. Felkavaró, ahogy családi körülményeirõl ír, amelyek enyhén szólva nem voltak minden tekintetben harmonikusak.
Clinton sohasem akart masiniszta vagy vadász lenni. Kamaszkora óta hihetetlen céltudatossággal politikusi pályára készült. És ez nem utólagos kozmetikázás, nem formátlan ambíciók hozzáillesztése a befutott pályához. Clinton bizonyíthatóan tanulta a politikát, a választási kampányok vezetését, azt, hogy miként lehet másokat saját céljainak megnyerni. Tizenhat éves korára elérte, hogy találkozhatott John F. Kennedyvel a Fehér Ház kertjében. Ez annak volt a jutalma, hogy az Amerikai Légió táborában, amelyben középiskolás fiúknak tanították a politika mûvészetének gyakorlatát, sikeres kampány után "arkansasi szenátornak" választották. Érettségi után azért ment a washingtoni Georgetown Egyetemre - mert Washingtonban van. A nyári szünetekben önkéntesként választási kampányokban dolgozott. A segítséget meghálálandó az egyik arkansasi politikus beprotezsálta Fulbright szenátornál, akinek washingtoni irodájában fizetett állást kapott. Tanulmányait saját bevallása szerint sem a jog iránti érdeklõdésbõl folytatta a Yale Egyetem Jogi Karán, hanem azért, mert a jogi végzettség hasznos a politikusi pályán. Ugyan politikailag is ellenezte a vietnami háborút, meg egyébként sem kívánta semmi része, hogy a vietnami dzsungelben legyen hõs, de kivonni sem akarta magát úgy, hogy ezzel kockáztassa "a rendszeren belüli politikai életképességét". Huszonkét éves korában fogalmazott így egy levélben, amelyet ahhoz a tábornokhoz intézett, aki végül megmentette a vietnami katonai szolgálattól. Ennyi céltudatosság láttán nem csoda, hogy zsenge ifjú korában Arkansas kormányzójának választották.
A magyar politikusok sokat tanulhatnának Bill Clintontól. Többek között azt, hogy a hála bizony politikai kategória. Clinton sok szívességet kért élete során, és keveset hagyott viszonzatlanul. Amikor meleg szavakkal emlékezik meg valaki kedves segítõkészségérõl, az ember már várja a zárójeles megjegyzést: amikor elnök lettem, kineveztem az erdõk-mezõk felügyelõjének, nemzetbiztonsági tanácsadónak, felhõkakukkvár-gondnoknak, ilyen-olyan miniszternek. És ritkán csalódik.
De Clinton politikai zsenijének van egy olyan dimenziója, amely valószínûleg nem tanulható. Ez az empátia. Utólag is hihetetlen pontossággal tudja felidézni, hogy milyen dilemmákkal nézett szembe egy adott szituációban politikai barát és ellenség, mik voltak a választási lehetõségei, miben hibázott. Ugyanúgy bele tudja magát élni Barak helyzetébe, mint Arafatéba. Newt Gingrichet is nagyon megérti, noha rendkívül büszke arra, hogy zátonyra futtatta republikánus forradalmát. Persze aki ennyire megérti a másikat, az nem gyûlölködik. Talán csak Kenneth Starr az, a különleges ügyész, akire Clinton engesztelhetetlenül neheztel. Az õ jellemzésében nincs semmi abból a melegségbõl, elismerõ csettintésbõl, amely Clintontól egyébként a legelképesztõbb figuráknak is kijár.
Clinton érezhetõen szorong attól, hogy miként fogja megítélni a történelem - és ez valóban nagy kérdés. Ahhoz kétely sem férhet, hogy
rendkívül jó szimatú,
hihetetlenül ügyes politikus volt, aki családi pénz és családi összeköttetések nélkül lett elõbb Arkansas kormányzója, majd e jelentéktelen és szegény állam kormányzójaként nyert elnökválasztást negyvenhat éves korában. Elnöki teljesítménye sem szégyellnivaló, de egyfelõl voltak komoly kudarcai (például a halvaszületett egészségügyi reform), másfelõl elnökségét beárnyékolja a Monica-ügy és mindaz, ami belõle következett. Egyelõre nem sokan tartják számon a huszadik század legnagyobb elnökei között, de az utókor még kedvesebb lehet hozzá, mint kortársai.
A magyar fordítás olyan, amilyet tizenegy fordító rohammunkában produkálni tud. Maradtak benne fordítási hibák, kulturális félreértések. A legnagyobb baj az, hogy a fordítás csak elvétve adja vissza adekvát módon az eredeti adomázó, beszélgetõs, de csiszolt stílusát. Több amerikai recenzens is megjegyzi, bármi legyen is a véleménye egyébként a könyvrõl, hogy a szövegen azért érezni: a legolvasottabb huszadik századi elnök írta. A magyar kiadás alapján ez az érzés nem merül fel az olvasóban.
De emellett eltörpül a magyar kiadás katasztrofális hiányossága, hogy a kötetbõl kispórolták a név- és tárgymutatót. Az eredeti amerikai kiadásnak negyvenkét oldalas, igen apró betûvel szedett név- és tárgymutatója van. Igen, az ilyesmi pénzbe kerül. De elhagyni üzleti szempontból is ostobaság volt, hogy a szakmai becsületet szóba se hozzam. Név- és tárgymutató nélkül egy ilyen könyv alkalmatlan a rendeltetésszerû használatra. Még azok számára is, akik csak annak szeretnének utánanézni, hogy mi Bill Clinton utolsó szava a Monicagate-rõl.
Neményi László
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004, 430+495 oldal, 4980 Ft
