A közvélekedést amúgy szerkesztõként is cáfolni tudnám. A Színház címû folyóirat ugyanis havonta közöl egy-egy (többnyire vadonatúj) magyar drámát, és folyamatosan a bõség zavarával küzdünk: a megjelenésre érdemes opusok is hónapokig várnak a sorukra. Dráma tehát bõven akad, akkor is, ha a színházak repertoárja ezt nem erõsíti meg.
Pedig a színházak akarják az új magyar drámát - és vannak kurrens szerzõk, például éppen Tasnádi István. Aki - noha még csak harmincnégy éves - tízéves színházi múltra tekinthet vissza, számos bemutatóra és számos sikerre. Tasnádi nem ír könyvdrámát - õ színházban gondolkodik.
Elsõként alighanem a Krétakör Színházban - amiként a Krétakör is õbenne. Pontosabb lenne talán Schilling Árpád szerepét emelni ki a másik, színházi póluson, hiszen az õ kettõsük hozza létre a Krétakör elõadásainak szövegét, bármit jelentsen is ez. (Ezt a bármit, ezt próbálom meg kifejteni alább.)
Tasnádi István most megjelent drámakötete, a Taigetosz csecsemõotthon például csupa olyan elõadás szövegét tartalmazza - szóval drámát -, amelyet Schilling Árpád rendezett. Igaz, nem mindet a Krétakörrel - az emlékezetes Közellenség, a Kleist Kohlhaas Mihály címû hosszabb novellájából adaptált színdarab például a Kamrában jött létre, és méltán aratott egyszerre nagy szakmai és közönségsikert; ráadásul arra is emlékszem, mennyire telibe találta a '99-es bemutató az akkori társadalmi atmoszférát, a közhangulatot. Az agresszív és gátlástalan hatalom igazságtalansága ellen lázadó ember és az õ mérsékelt esélyei közösséggé kovácsolták a közönséget. Nem mellékes az sem, hogy a drámaíró-mesterség egyik ágazatából, az adaptációból Tasnádi jelesre vizsgázott: ez egy "tüchtig" színdarab, lesz még neki keletje.
Szigorúan nézve nem tisztán krétakörös elõadás volt a Nexxt sem; ezt a Bárka Színházban mutatták be 2000-ben, Udvaros Dorottya fõszereplésével és Mucsi Zoltán, Bodó Viktor mellett a krétakörös csapat közremûködésével. E sorok írója oly elementáris erõvel utálta ezt az elõadást, hogy ha nem õrzik nagydarab ajtón-(vagy úton-)állók a közönséget, hát bizonyosan elhagyta volna a termet. Elsõsorban tán a brutalitása miatt, amely mindenféle színházi átrajzolás nélkül, élesben volt jelen a színpadon. Ez már nem adaptáció volt, noha az eredetét két amerikai regényben, Burgess Gépnarancsában és Bret Easton Ellis Amerikai pszichójában lehet föllelni. És legalább utólag kénytelen vagyok elismeréssel adózni a szerzõnek: az azóta karakteresen pocsékká és aljassá vált magyar médiaviszonyokat váteszi képességgel jelenítette meg - akkor. Mindazonáltal nem hiszem, hogy ezt a szöveget bármelyik színház társulata egy másik rendezõ irányításával el tudná játszani - és ennek már köze van a föntebb emlegetett "bármihez".
Leginkább persze a Hazámhazám címû Schilling-rendezés az, amelyrõl bizton állítható, hogy a drámaíró alkalmi, azaz alkalomhoz, rendezõhöz, csapathoz kötött közremûködõ. A kötetben megjelent szövegrõl már nem tudom biztosan, vajon az elõadás szövege-e vagy a Tasnádi által írott elsõ változat - gyanítom, hogy az elõbbi. Mindenesetre olyan politikai színház született ebbõl a darabból, amely - megannyi banalitással, sablonnal, szükségszerûen egyszerûsített szimbolikával - mégiscsak megmutatta, miben élünk. És Tasnádi ebben - anélkül, hogy jottányit is föladott volna saját írói hangjából, világlátásából, iróniájából - alázatosan közremûködött, mintegy szállítva a nyitott poénokat a többieknek. Aki éltek is vele, hozták saját ötleteiket, Tasnádi szövege nyilván átment a Schilling-féle sajátos munkamódszer megannyi fázisán, mint valami darálón. Ebbõl az is következett, hogy a végsõ szöveg íróilag olykor egyenetlen, hogy benne maradnak
rossz mondatok, gyenge képek,
fapados hasonlatok - Tasnádi szelíd szerzõ, tûrõképes és engedékeny. Nem a színház elé vagy fölé, hanem pontosan beleteszi magát és a szövegét, nincsen benne sem arisztokratikus fensõbbség, sem mûvészi gõg. Ez olykor rossz, olykor jó, már ami az eredményt illeti, de mindkét esetben nagyon színházi. Tasnádi drámát, darabot ír - de színházat csinál.
A kötetben megjelent Phaidra például (nem láttam, mert egy német workshopon mutatták be) durva szöveg, igen teátrális és erõs: a klasszikus darab elemei vegyülnek benne egy nagyon mai és nagyon kegyetlen drámai helyzettel, a nõi öregedéssel. Remek szerepek vannak benne - Tasnáditól a figurateremtést sem lehet elvitatni -, és remélem, Schilling nekiveselkedik egyszer - persze Tasnádival együtt - annak, hogy itthon is színpadra állítsa.
A kötet címe - Taigetosz csecsemõotthon - így, ahogy van, egyszerre mottója Tasnádi drámaírói és Schilling rendezõi munkásságának, amúgy a Hazámhazám környékén bukkant föl alcímként. A groteszk társítás, a végletek összebékítetlen egymás mellé rakása, a brutális érzelmesség (vagy érzelmes brutalitás) mindkettõjüket jellemzi. Ezért is érdekes, hogy a drámakötet végén Schilling Árpád próbanaplónak nevezett szövegeit olvashatjuk (most inkább megfeledkeznék arról, hogy a [nagyon helyesen] közölt szereposztások mellett fényképeket is beszuszakoltak a rémes papírra), és ezek a szövegek egyszerre reflektálnak Tasnádi darabjaira, a próbafolyamat egyes dilemmáira, valamint a rendezõ közérzetére. Sajnálatos módon abban az értelemben mégsem próbanaplók ezek, hogy végig lehetne követni bennük az elõadás megszületésének folyamatát - ehhez ugyanis túlságosan esetlegesek, töredékesek, alkalmiak. De annyi mégis tükrözõdik belõlük, hogy Schilling szerint mire való a drámai szöveg, hogy épül elõadás belõle - azaz hogy mire való az író, ha drámaíró.
Az író, ha drámaíró, színházcsinálásra való. Tasnádi István színházcsináló színházíró.
Csáki Judit
Jelenkor Kiadó-Krétakör Színház, 2004, 278 oldal, 2100 Ft
