Zene

A klasszikus Ikarosz-mítoszban az apa találmánya öli meg a fiút, de a gőg a fiúé, ő az, aki az intés ellenére a Napba repül. A regény mítoszában az apa találmánya egész Krétát és saját magát is elpusztítja, de a fiú itt a kihaló kentaurok utolsó barátja, az egyetlen, akinek talán van esélye nem lezuhanni a Ráció egyeduralmát követve túl magasra hágó emberiséggel együtt.

2010 a geekek éve volt: tarolt Kick-Ass, Scott Pilgrim meg Mark Zuckerberg, és ha egy olyan gyógyegér, mint Ben Gibbard feleségül vehet egy annyira bájos színésznőt, mint a She & Him duóban zenészként is jeleskedő Zooey Deschanel, akkor egyértelműen jó idők járnak a korábban lesajnált SZTK-szemüveges, testnevelésből már a kinézetük alapján felmentett exbalekokra.

szótól kiver a víz, le nem írnám semmi pénzért, maradjunk annyiban: ezen a három lemezen a főcsapás iránya a "keresztbe-kasul". És jobbára nem hangzik rosszul.

Messziről nézvést minden rendben lenni látszik. Szarajevó békés nagyváros, tele színnel és illattal, sok életvidám emberrel.

Az "első magyar thriller websorozat" (lásd: Az elszabadult démon, MaNcs, 2011. május 12.) után megérkezett az "első magyar romantikus websorozat" is, ahogy azt az Origo produceri közreműködésével készült film promója hirdeti.

Székesfehérváron a Koch László utcai kék-fehér homlokzatú soklakásos szocreál ház a magyar honvédség tisztjei számára biztosított lakhatást. A ház aljában lévő kirakat a kilencvenes évek elejéig a katonaság ruházati szakboltját szolgálta, majd a ház gondnoka egyfajta anticipált trashesztétikát föltalálva - a megmaradt katonai kacatokat növényekkel kombinálva - sajátos állandó kiállítást rendezett be a helyiségben. A karácsonyi kaktuszok és a muskátlik közé kitömött fácán és műanyag lovacska került, a virágládákban apró katonai figurák álldogáltak; az egész érdekesebb lehetett a militáris relikviákkal való játszadozásnál a télikertben, mert gyanúsan közel került ahhoz, amit művészeti kreativitásnak nevezünk. A minden emberben benne lévő kreativitás avantgárd felfogásmódjához.

Majdnem teljesen reménytelen ügylet Tennessee Williams Macska a forró tetőn című művéből érvényes és érdekes előadást összehozni. A problémahalmaz íróilag erősen személyes és túlzsúfolt: a férj iszik és szexmegvonással bünteti a feleségét, a "macskát", aki pedig gyerekre vágyik; a család épp az apa születésnapjára gyűlik össze, aki most tudja meg, hogy rákos; a vagyonra erősen pályázik a férj testvére, aki dicséretes szaporulattal és "normális" életvitellel növeli esélyeit; a férj anyja egy rossz házasságot maszkíroz jóvá már negyven éve; az apa besokall, és felmondja az élethazugságokra épülő családi közmegegyezést; a háttérből egy sejtelmes barátság és egy öngyilkos barát veti árnyát az egész vircsaftra...

Ha már nem lehet egy lemezt írásban ilyen-olyan cuppogásokkal, dünnyögésekkel és más hangutánzó szavakkal meggyőzően bemutatni, ami pedig ebben az esetben - hümm, naná, hohó, ej, ccc - különösképpen helyénvaló volna, hiszen valami efféle maga a hanganyag is, jobb híján összevetésekre fanyalodik az ember. Például a Zap Mama: igen, a korai, kilencvenes évek eleji Zap Mama, az afrikai-belga együttes a capella korszaka jutott az eszembe, bele is hallgattam, és az a helyzet, hogy jobban tetszik a (nem is annyira) új Kiss Erzsi-féle formáció programja.

című új regényében a végletekig kihasználja a túlzást mint narratív eszközt: ha a nem is oly távoli jövőben játszódó disztópiasorozatának korábbi darabjai (Az opricsnyik egy napja, Cukor-Kreml) esetében egyes bizalmatlan olvasók giccset kiáltottak, akkor most kézbe sem kell venniük a könyvet. A Hóvihar már a címében is a klasszikus orosz elbeszélői hagyományok egyik legelhasználtabb toposzát idézi fel, miként a szöveg stílusa is e hagyományokat követi. Azonban nagyon hamar gyanakodni kezdhetünk, hogy valami nincs "rendben": előbb csak afféle "csodás" elemként feltűnnek a törpelovak, melyeket egy "járgány" hajtásához használnak, majd később egy Kalasnyikov is megvillan - mire a vodkásüveg magasságú molnárhoz érünk, kiderül, hogy ismét valahol 2030 körül járunk.

című operájának 2009-ben, a zürichi Opera előadásán készült felvételén ketten először éneklik a szerepüket, Emily Magee a címszerepet, Thomas Hampson Scarpiát. Ami Magee-t illeti, szép, drámaian telt és líraian finom hang, előnyös megjelenés, valami mégis hiányzik belőle, talán a személyiség varázsa, amitől Toscája kissé nyers és kevéssé szerethető.

Képzeljük el, hogy a harmincas évek van, s a napnyugati ábrándozások felettébb interessant terepe a magyar pu§ta, ahol a tschikoschok szőrén ülik meg a romantikát, filmkészítésre ihletve ekképp egy lelkes osztrákot. Aki az ismert helybéli írót, bizonyos Móricz Zsigmondot kéri fel forgatókönyvírónak, de annak szkriptjéből csak egy dolgot ért meg: az archetipikus, a régi és új életfelfogás küzdelméről szóló konfliktust, melyben szerelmes fiatalok szabadulnának az apa által képviselt hagyományos életformától.

Idősebb korukra Kevin Shieldst, J Mascist és Thurston Moore-t immár nemcsak a Fender Jazzmaster gitárok fetisizálása és az ezerszínű zaj teremtésében elért kimagasló eredményeik kötik össze, hanem az is, hogy saját nevük alatt megjelentetett kései munkáikon erőteljesen az anyazenekaraiknál csendesebb és tradicionálisabb irány felé mozognak - és hogy ezekkel a lemezekkel meg sem tudják közelíteni a My Bloody Valentine, a Dinosaur Jr és a Sonic Youth anyagainak izgalomfokát. Ez persze nem jelent automatikusan értéktelen perceket.

b> Az ábrándos kis Kathy szereti az ábrándos kis Tommyt, de a kevésbé ábrándos kis Ruth is ott ólálkodik a közelben. A kis kamaszlelkek sérülhetnek, de a testrészekkel már csínján van a bánás, a legkisebb horzsolásra is irány az iskolaorvos.

A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intő közhely a nagyszerű amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezető karmestere ugyanis - ellentétben legendás elődjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé.