Fókatelep: Fokadelic A Fókatelep a Korai Öröm együttes szabadidős vállalkozásaként indult - instrumentális, improvizatív stílusgyakorlatokkal - úgy négy évvel ezelőtt. Aztán beszállt melléjük Oláh Annamária énekesnő, akitől nemcsak hangot, hanem egy egészen jellegzetes és testre szabott hangvételt kapott az ügy. A pszichedelikus rock és a különféle népzenék mellett komoly szerep jutott ebben a sanzonok fülledt-érzéki világának is, és ennél nem is kellett több ahhoz, hogy egy nálunk teljesen újszerű produkció szülessen. Egy olyan, amibe könnyű belesimulni, friss és szórakoztató, ugyanakkor nem nélkülözi a felkavaró, drámai elemeket sem - sőt éppen azoktól olyan figyelemreméltó. Hogy Fókatelep című tavalyelőtti bemutatkozásuk minden darabjára érvényes lenne ez, azt persze nem állíthatom. De azért rögtön kitűnt, hogy olyan, ezerszer feldolgozott népdalokból is, mint az Indulj el, a Kerek a szőlő levele vagy a Madárka zsigerből új minőséget tudnak teremteni.
Na és most újabb albumot tettek az asztalra. A főcsapás iránya - vagyis hogy gátlástalanul "bármerre" - nem változott a Fokadelicen, de azért érződik az idő és az út: az elmélyülés. És ezt a szó szoros értelmében mondom. Az az érzelmi telítettség és drámaiság, ami az előző lemezen valahogy nem jött át Seress Rezső Szomorú vasárnapjának feldolgozásából, most két számban is hátborzongató: a Bosszúdal és a Kaske tetőtől talpig felkavaró, magával ragadó darab. A könnyebbek közül az Álom tűnik példaértékűnek - én ilyennek képzelek el egy "rádiós slágert" ebben a műfajban. Három szám a csúcson, aztán egy kis űr, és utána jön, illetve "elmegy" a többi - hadd mondjam így: ez a lemez nem a "többiről" szól. (NarRator Records, 2011) **** és fél
Socalled: Sleepover Három évvel ezelőtt kijött egy "forradalmi" klezmerválogatás a World Music Networknél (The Rough Guide to Klezmer Revolution), és azon három számban három különböző formációban (Theodore Bikel, David Krakauer, illetve Sophie Solomon társaságában) is szerepelt a kanadai Socalled (akinek amúgy rendes neve is van: Josh Dolgin). Mindenki más csak egy számban szerepelt (vagy egyben sem), szóval rendesen fel lett fedezve az ember, akinek alanyi jogán éppen akkoriban jelent meg az első albuma, a Ghettoblaster. A következő évben a Világzenei Vásáron (a WOMEX-en) kapott lehetőséget, hogy megmutassa, nemcsak a laptopjával képes kunsztokra, hanem egy frankó zenekar élén is, és tényleg, sőt.
Dolginról (akinek a rendes neve Socalled) így elöljáróban illendő leszögezni, hogy nem piskóta: komoly neve van a film és a képzőművészet berkeiben is, amúgy meg a klezmer iránti hirtelen felindulásában mindent megtanult a jiddis nyelvről és a tradicionális kelet-európai zsidó zene hagyományairól. És ha éppen nincs kéznél a laptopja, simán beül a zongora mögé. Persze azért nem szívesen lennék zsidó zenei hagyomány Dolgin keze ügyében, mert tény: a legkegyetlenebb kollázstechnikával vágja és illeszti be mindenféle más zene (hiphop, rap, pop, ilyen-olyan etnikus dolgok) szövetébe.
És most új lemeze van. Új és más: ezt valójában már alig-alig merném a klezmerszíntérhez paszszintani. Klezmerhez kötődő dallam csak az első (UNLVD) és a tizedik (a címadó) számban bukkan fel, amúgy meg mintha egy orgián fülelnénk, itt aztán minden mindennel. Kelta (ízű) és amerikai folk, funky, soul és gospel, hiphop és rap, dancehall és drum 'n' bass, keresztbe-kasul, ezerrel. Ez a Socalled egy hangkéjenc, és teljesen perverz, de éppen ezért szeretem. Ugyanakkor azt sem hallgatnám el, hogy ennek a drasztikus eklektikának megvan az árnyoldala is: valahogy mintha hiányzana "mögüle" valami közös. De lehet, hogy csak rossz napom van. Úgyhogy jöhet a negyedik száma, a Richi. Az mindig levesz a lábamról. (The-Feed, 2011) **** és fél
Rotfront: Visafree Bő másfél évvel ezelőtt, amikor a Rotfront kollektíva világra hozta első, Emigrantski Raggamuffin című albumát, alig győztem gratulálni ezeken a hasábokon. "Csak úgy cikáznak egyik sorról a másikra a nyelvek, az otthonok és az otthontalanságok, mindennek és mindenkinek helye van. (...) Nem olvad bele a hasonló hullámokba, vagyis megvan a jellegzetes íze, könnyedsége, bája és humora, ráadásul annyi tuti slágert vonultat fel, hogy fölösleges lenne egyiket-másikat kipécézni." Az egy csillagos ötös korong volt, bizony, aztán jöttek a koncertek, és nem volt mese: a Rotfrontból kultzenekar lett Magyarországon.
Ehhez persze kellett előtte az a hat év berlini meló, amit az ukrán Jurij Gurzsi (a Russendisco klub dj-je) és Wahorn Simon (egykor: Balaton és Batu Kármen) a buliba feccolt, hogy a ska, a ragga, a zsidó és balkáni zenék, a pop és a sanzon összeboronálásából testre szabott stílus - mi több, testre szabott államalakulat: Emigrantski Republik - kerekedhessen.
Eddig több mint oké, és tulajdonképpen a napokban megjelent Visafree-vel is csak hangyányi bajom van. De a legjobb pillanataimban is az kattant be folyton, hogy mintha egy gyorsétteremben jó ebédhez szóló raggamuffint hallgatnék. Szuvenírt az Emigráns Köztársaságból. Nem arról van szó, hogy összecsapták, nem a törődés maradt ki a lemezből (sőt vendégek garmadáját mozgósították: Amsterdam Klezmer Band, Daniel Kahn, Gaya "Gyétyi Picasso" Arutyunyan és még sokan mások), hanem az invenció, és így ennyire futotta: nem többre lightos önismétléseknél. Vannak persze nyerő percei is, a Csőváz, a Money Money Money, a Vodka Garlic igazán szerethető, de összességében számomra most túl könnyű lett ez a buli. (Essay Recordings, 2011) **** alá
