Lemez - World music: a fúzió

  • Kertész Anna
  • 2011. június 2.

Zene

szótól kiver a víz, le nem írnám semmi pénzért, maradjunk annyiban: ezen a három lemezen a főcsapás iránya a "keresztbe-kasul". És jobbára nem hangzik rosszul.
szótól kiver a víz, le nem írnám semmi pénzért, maradjunk annyiban: ezen a három lemezen a főcsapás iránya a "keresztbe-kasul". És jobbára nem hangzik rosszul.

Fókatelep: Fokadelic A Fókatelep a Korai Öröm együttes szabadidős vállalkozásaként indult - instrumentális, improvizatív stílusgyakorlatokkal - úgy négy évvel ezelőtt. Aztán beszállt melléjük Oláh Annamária énekesnő, akitől nemcsak hangot, hanem egy egészen jellegzetes és testre szabott hangvételt kapott az ügy. A pszichedelikus rock és a különféle népzenék mellett komoly szerep jutott ebben a sanzonok fülledt-érzéki világának is, és ennél nem is kellett több ahhoz, hogy egy nálunk teljesen újszerű produkció szülessen. Egy olyan, amibe könnyű belesimulni, friss és szórakoztató, ugyanakkor nem nélkülözi a felkavaró, drámai elemeket sem - sőt éppen azoktól olyan figyelemreméltó. Hogy Fókatelep című tavalyelőtti bemutatkozásuk minden darabjára érvényes lenne ez, azt persze nem állíthatom. De azért rögtön kitűnt, hogy olyan, ezerszer feldolgozott népdalokból is, mint az Indulj el, a Kerek a szőlő levele vagy a Madárka zsigerből új minőséget tudnak teremteni.

Na és most újabb albumot tettek az asztalra. A főcsapás iránya - vagyis hogy gátlástalanul "bármerre" - nem változott a Fokadelicen, de azért érződik az idő és az út: az elmélyülés. És ezt a szó szoros értelmében mondom. Az az érzelmi telítettség és drámaiság, ami az előző lemezen valahogy nem jött át Seress Rezső Szomorú vasárnapjának feldolgozásából, most két számban is hátborzongató: a Bosszúdal és a Kaske tetőtől talpig felkavaró, magával ragadó darab. A könnyebbek közül az Álom tűnik példaértékűnek - én ilyennek képzelek el egy "rádiós slágert" ebben a műfajban. Három szám a csúcson, aztán egy kis űr, és utána jön, illetve "elmegy" a többi - hadd mondjam így: ez a lemez nem a "többiről" szól. (NarRator Records, 2011) **** és fél

Socalled: Sleepover Három évvel ezelőtt kijött egy "forradalmi" klezmerválogatás a World Music Networknél (The Rough Guide to Klezmer Revolution), és azon három számban három különböző formációban (Theodore Bikel, David Krakauer, illetve Sophie Solomon társaságában) is szerepelt a kanadai Socalled (akinek amúgy rendes neve is van: Josh Dolgin). Mindenki más csak egy számban szerepelt (vagy egyben sem), szóval rendesen fel lett fedezve az ember, akinek alanyi jogán éppen akkoriban jelent meg az első albuma, a Ghettoblaster. A következő évben a Világzenei Vásáron (a WOMEX-en) kapott lehetőséget, hogy megmutassa, nemcsak a laptopjával képes kunsztokra, hanem egy frankó zenekar élén is, és tényleg, sőt.

Dolginról (akinek a rendes neve Socalled) így elöljáróban illendő leszögezni, hogy nem piskóta: komoly neve van a film és a képzőművészet berkeiben is, amúgy meg a klezmer iránti hirtelen felindulásában mindent megtanult a jiddis nyelvről és a tradicionális kelet-európai zsidó zene hagyományairól. És ha éppen nincs kéznél a laptopja, simán beül a zongora mögé. Persze azért nem szívesen lennék zsidó zenei hagyomány Dolgin keze ügyében, mert tény: a legkegyetlenebb kollázstechnikával vágja és illeszti be mindenféle más zene (hiphop, rap, pop, ilyen-olyan etnikus dolgok) szövetébe.

És most új lemeze van. Új és más: ezt valójában már alig-alig merném a klezmerszíntérhez paszszintani. Klezmerhez kötődő dallam csak az első (UNLVD) és a tizedik (a címadó) számban bukkan fel, amúgy meg mintha egy orgián fülelnénk, itt aztán minden mindennel. Kelta (ízű) és amerikai folk, funky, soul és gospel, hiphop és rap, dancehall és drum 'n' bass, keresztbe-kasul, ezerrel. Ez a Socalled egy hangkéjenc, és teljesen perverz, de éppen ezért szeretem. Ugyanakkor azt sem hallgatnám el, hogy ennek a drasztikus eklektikának megvan az árnyoldala is: valahogy mintha hiányzana "mögüle" valami közös. De lehet, hogy csak rossz napom van. Úgyhogy jöhet a negyedik száma, a Richi. Az mindig levesz a lábamról. (The-Feed, 2011) **** és fél

Rotfront: Visafree Bő másfél évvel ezelőtt, amikor a Rotfront kollektíva világra hozta első, Emigrantski Raggamuffin című albumát, alig győztem gratulálni ezeken a hasábokon. "Csak úgy cikáznak egyik sorról a másikra a nyelvek, az otthonok és az otthontalanságok, mindennek és mindenkinek helye van. (...) Nem olvad bele a hasonló hullámokba, vagyis megvan a jellegzetes íze, könnyedsége, bája és humora, ráadásul annyi tuti slágert vonultat fel, hogy fölösleges lenne egyiket-másikat kipécézni." Az egy csillagos ötös korong volt, bizony, aztán jöttek a koncertek, és nem volt mese: a Rotfrontból kultzenekar lett Magyarországon.

Ehhez persze kellett előtte az a hat év berlini meló, amit az ukrán Jurij Gurzsi (a Russendisco klub dj-je) és Wahorn Simon (egykor: Balaton és Batu Kármen) a buliba feccolt, hogy a ska, a ragga, a zsidó és balkáni zenék, a pop és a sanzon összeboronálásából testre szabott stílus - mi több, testre szabott államalakulat: Emigrantski Republik - kerekedhessen.

Eddig több mint oké, és tulajdonképpen a napokban megjelent Visafree-vel is csak hangyányi bajom van. De a legjobb pillanataimban is az kattant be folyton, hogy mintha egy gyorsétteremben jó ebédhez szóló raggamuffint hallgatnék. Szuvenírt az Emigráns Köztársaságból. Nem arról van szó, hogy összecsapták, nem a törődés maradt ki a lemezből (sőt vendégek garmadáját mozgósították: Amsterdam Klezmer Band, Daniel Kahn, Gaya "Gyétyi Picasso" Arutyunyan és még sokan mások), hanem az invenció, és így ennyire futotta: nem többre lightos önismétléseknél. Vannak persze nyerő percei is, a Csőváz, a Money Money Money, a Vodka Garlic igazán szerethető, de összességében számomra most túl könnyű lett ez a buli. (Essay Recordings, 2011) **** alá

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.